3.
— Honnan beszélsz? Itt vagy még a kórházban? — hallatszott Sybill gyenge hangja. — Mondta az egyik ápolónő, hogy majdnem egész nap itt voltál.
— Hazaküldtek minket, hogy ne várakozzunk tovább, mert az intenzívre nem lehet bemenni. Ha nem lesz semmi komplikáció, holnaptól átvisznek a normál kórterembe, és oda már bemehetünk.
— Annyira fáradt vagyok, állandóan aludni szeretnék.
— Elég sokon mentél keresztül, szükséged is van pihenésre.
— Hiába szenvedtem. Feleslegesen kínoztak… — sírta el magát. — Meghalt a gyerekünk!
John nem tudta, hogyan folytassa a beszélgetést, mert őt is a sírás kezdte fojtogatni. Megpróbált témát váltani.
— A szüleid hívtak már?
— Még nem, és tudomásom szerint nem is érdeklődtek felőlem.
— Kérlek, ne foglalkozz most ilyenekkel. Biztosan érdeklődnek majd, meg talán ide is jönnek. Most pihenj — próbálta vigasztalni.
— Tedd meg a kedvemért, hogy szólsz nekik.
— Rendben van, Sybill… és holnap munka után megyek hozzád.
— Bemész dolgozni? Miért nem kérsz szabadságot, járna ilyen esetben.
— Jobb, ha dolgozom, másra tudom terelni a gondolataimat. Akkor fogom kivenni, ha hazaengednek. Akkor jobban kell majd. Szükséged van valamire, hogy bevigyem holnap?
— Nem nagyon. Fehérnemű meg tisztálkodó szerek. Semmi más.
— Holnap délután ott leszek nálad.
Miután letette a kagylót, várt pár percet. Megfogalmazta magában, mit mondjon Sybill szüleinek. Tárcsázott. A második csengésre már fel is vették.
— Ó, John! — szólalt meg anyósa negédes hangján —, már vártam a hívásodat. Mesélj, fiú vagy lány?
— Egyik sem!
— Hogyhogy egyik sem?
— Sokkal rosszabb. A gyerek a szülés közben meghalt.
Hosszas csend következett, majd egy hisztériás sikoly.
— Miért nem hívtál minket azonnal? Mire vártál?
— Mama is tudta az én telefonszámomat, vagy nem? El tudja képzelni, hogy milyen lelkiállapotban vagyok? Nem mindenki képes ezt így elmondani. És ha ennyire érdekli a lánya sorsa, még e telefonhívás előtt felhívhatta volna a kórházat. Nem tette! Akkor most miért engem vádol?
— Mit akarsz engem kioktatni? A te kötelességed, hogy értesíts minket!
— Maga szerint, kedves mama. Az érdeklődését én is elvárhattam volna.
John hallgatta egy ideig a szitokesőt, aztán anélkül, hogy elköszönt volna, bontotta a vonalat.
Alighogy letette a kagylót, kérlelhetetlenül csengeni kezdett a készülék. Az éles hang szinte belehasított valamelyik agytekervényébe, de nem vette fel.
Elgondolkozott, hogyan is kezdődött a házasságuk.
Sybill anyja már a kezdet kezdetén kimutatta, hogy mennyire nem ért egyet lánya választásával. Még hallani vélte, amikor olyanokat mondott:
„Én egy jobb férfit képzeltem el melléd. Mi van ennek a fiúnak? Egy hivatali állása, se háza, se öröksége. Egy sima bérlakásban lakik. Onnét elkezdeni egy új életet nem lesz könnyű. Saját lakás, otthon megteremtése még kölcsönökkel is jó pár évbe telik. Csak erre fogsz dolgozni? Hol van akkor a te életed? Szórakozás, ruhák, utazás, és mindaz, amiket szeretsz? Aztán jönnek a gyerekek, és már vége is az életednek. Marad a háztartás, a gyerekek, a gürizés, mert a kölcsönöket fizetni kell.”
Tíz év telt el azóta. John megszerzett egy lakást, kifizette a kölcsönöket és sínre tette az életüket. Csupán a gyerek hiányzott. Neki egyetlen hobbija volt: a zene. Erre fektette be azt a maradék energiáját, ami maradt a munka, és az otthoni feladatok után.
Megéhezett rettenetesen, felmérte, mit képes gyorsan készíteni magának a fellelhető alapanyagokból. Ám szembesülve a sivár valósággal, lemondott e tervéről.
Egyik legjobb barátja szüleinek étterme volt kétutcányira, úgy döntött, inkább felkeresi őket.
Még kiskorában ismerte meg az iskolában Rayt, aki Szingapurban született, egészen kicsi gyerek volt, amikor szülei áttelepültek Angliába. A kezdeti nehézségek után úgy döntöttek, hogy a magukkal hozott tőkéből kifőzdét nyitnak. A városban, ahol azóta is laknak, kevés távol-keleti étterem működött. Úgy gondolták, hogy bárhol a világon keresettek az ilyenek, és egy étterem, ha jól vezetik, hoz annyit a konyhára, amiből meg lehet élni. Számításuk bevált, mert alig másfél év alatt a környék egyik legjobban menő kínai éttermei közé kerültek.
Ray, Johnnal ellentétben jól tanult. Ami összehozta őket az a zene volt. Ray Johnhoz hasonlóan gitározni tanult, majd áttért a dobra. A gimnázium után egy időre elváltak útjaik. Ray egyetemre ment, és újságírást tanult. A diploma megszerzése után az egyik helyi lap alkalmazásába került. A zenét persze nem hagyta abba, szombat esténként egy négytagú együttes tagjaként egy bárban dobol.
Ha tehették ismét sokat voltak együtt. Próbáltak egy közös együttest létrehozni, ám Ray-nek nem volt hozzá se kedve, se ideje.
— John — mondta egy idő után barátjának — a zenéből nem lehet itt mellékjövedelmet „kovácsolni”. Sok a tehetséges, hozzánk hasonló zenész. Tudom, neked szükséged van a pénzre, mert megnősültél, de nyereség ebből nagyon kevés van, és a java elmegy a szervezésre, felszerelésre az ide-oda utazgatásokra. Sok munka és energia megy bele. Nem éri meg belefogni! Maradjunk csak hobby szinten, és ne akarjunk haszonra dolgozni. Nekem hétvégén pihenés helyett fellépések is vannak.
Így aztán az együttes terve nem valósult meg, de jó barátok maradtak, csak ritkábban találkoztak.
Mire John az étterembe ért, már éppen zárni készülődtek Ray szülei.
— De régen jártál erre! — üdvözölték.
— Beszélhetnék Ray-vel?
— Percek múlva ideérhet, még a szerkesztőségben van, telefonált, hogy idejön értünk, mert szeretne valamit enni, de lusta magának készíteni. Ezért nem zártunk még be.
— Kérsz valamit enni? — kérdezte Ray apja. — Csinálok neked egy „chop suit” édes savanyú mártással. Tudom, az a kedvenced. Foglalj helyet ott a sarokasztalnál. Ha akarsz még egy sört is, szolgáld ki magad.
John odament a pulthoz és a hűtőből kivett egy üveges sört, majd leült.
— Rosszul nézel ki, John — mondta az asszony, amikor letelepedett John asztalához, miután elmentek az utolsó vendégek. — Csak nem történt valami?
— Meghalt a születendő gyerekünk. Reggel óta bent ültem a kórházban.
— Ó, jaj! És Sybill? — tette fel a kényes kérdést.
— Már kicsit jobban van, de még az intenzíven, és csak holnap tudok hozzá bemenni — felelte John, Ray elképedt anyjának.
