4.
Késő éjjel ért haza, mert Ray-vel és szüleivel, még sokáig beszélgettek. Kínban is volt emiatt, nem elég, hogy ingyen vacsorázott, nem hagyta őket hazamenni sem, hogy pihenjenek. Kavargott a feje a sok elhangzottól. Hogyan is lesz tovább? Erre a kérdésre maga sem tudta a választ. Beállította az ébresztőórát és utána rögtön el is aludt. Reggel, még az óra csengetése előtt ébredt. Szörnyű álmai lehettek, mert tiszta merő egy víz volt. Egy részére még homályosan emlékezett, hogy vitába keveredett az anyósával és a feleségével.
— Túl reális az eshetősége, hogy meg is fog történni — gondolta, miközben a reggelijét készítette.
Összeszedte azokat a holmikat, amiket Sybill kért tőle. Úgy tervezte, hogy egyenesen a kórházba megy a munkából. Ám ahogy végignézett a konyhán eluralkodott áldatlan állapotokon, ideges lett. Utálta a rendetlenséget, főleg a mosatlan edényeket. Csupán egy napja szalmaözvegy, de úgy érezte, mintha évek teltek volna el. A rendmániája nem csak a munkája miatt alakult ki. Emlékeztette a gyermekkorára, amikor szegény anyja egyedül végzett mindent. Mivel még aktív volt, állandó időzavarba került, soha nem készült el mindennel. Valami mindig lemaradt.
A holmikkal teletömött válltáskába még belepakolt egy összehajtott szatyrot is, ha jön majd hazafele, akkor vásároljon a közeli éjjel-nappali boltban. Felpattant a kertben várakozó bringára és kihajtott az útra. Nem nézett semerre, így nem vette észre a közelgő járművet. Szerencsére a gépkocsi vezetője nem haladt nagy sebességgel, de az ütközést már nem lehetett elkerülni. John a motorház tetejére repült és onnan az útra. A bicikli meg a közeli árokban landolt.
— Maga alszik a biciklijén? — korholta a sofőr, mikor felsegítette a földről. — Jól van, nem tört el semmije? Jöjjön velem, beviszem a kórházba, biztos, ami a biztos.
— Én voltam a figyelmetlen — szabadkozott John. — Ne menjünk sehová, mert elkések a munkából. Csak horzsolások, és alaposan megütöttem magamat, de jól vagyok.
— Én akkor is elviszem magát a kórházba. Nem szeretném, hogyha esetleg mégis volna valami, akkor az az én számlámat terhelné. Be kell kötözzék a térdét. Teljesen lejött róla a bőr. Le kell fertőtleníteni. Várjon, hozom az autóból az elsősegély dobozt.
Kisebb csődület támadt az utcán a balesett miatt. Valahonnét még egy ügyeletes járőr autó is előkerült.
— Mi történt itt, John? — szólította így az ismerős rendőr.
— Félig aludhattam, mikor kihajtottam az útra. Nincs semmi komoly. Nem kell jegyzőkönyvet felvennie, ne fáradjon ezzel. Bemegyünk a kórházba, nincs-e nagyobb baj, ámbár nem hiszem. Jól vagyok, nem érzek nagyobb fájdalmat, mint amit a horzsolások okoznak. Tegye már meg, hogy beszól a központba, hogy késni fogok a munkából.
A járőr kocsi elhajtott a helyszínről. A tömeg is oszladozni kezdett. John beült az autóba, miután a sofőr elsősegélyt adott.
— A kerékpárjával mi legyen? Nem lett annak sem nagyobb baja. Az első kereke meg a villa odalett.
— Tolja csak be a kertbe.
A kórházban, az ambulancián ellátták a sebeit, és felvettek egy jegyzőkönyvet.
— Jöjjön, elviszem a munkahelyére, amúgy is arra mennék — ajánlotta fel a segítségét a sofőr.
— Hálás köszönettel, elfogadom. Tudja, ha nem ajánlja fel, akkor képes lettem volna felmenni az osztályra a feleségemhez.
— Itt dolgozik, a kórházban?
— Nem. Páciens, tegnap műtötték.
— Maga még teljesen „kótyagos”. Volna szíve felizgatni a szerencsétlent ezzel a pár horzsolással. Kissé egoista maga, nem gondolja?
Útközben elmesélte John újonnan szerzett ismerősének a tegnapi napot.
— Vigyázzon a feleségére, meg magára is jobban. Rosszabbul is végződhetett volna. Azt ajánlanám, hogy kérjen szabadságot a főnökeitől. Duplán is járna magának. Maradjon otthon, várja meg a délutánt. Ne akarjon újra kisgyerek lenni a feleségénél. Neki most férfire van szüksége, nem egy pipogya magát sajnáló férfire.
A munkahelyére az ismerős rendőr már beszólt, ahogy megígérte, tudtak az esetről.
— Menjen haza, John! — mondta a főnöke. — Szüksége lesz pár nap pihenésre ezek után. Megleszünk maga nélkül is. Ne idegeskedjen, hogyha hazaviszi az asszonyt, akkor adok magának ismét pár napot. Hosszú ideje, hogy itt dolgozik, megismertem már eléggé. Tudom, hogy alaptalanul soha sem megy szabadságra.
John megköszönte, az ajtóból még visszaszólt:
— Telefonálok főnök, mielőtt ismét munkába állnék. Remélem, tényleg csak pár nap lesz az egész.
Hazafelé, beugrott a közeli boltba és bevásárolt. Otthon, hogy levezesse az idegességét nekilátott amolyan nagytakarítás félének. Mindent rendbetett, elpucolt, aztán mikor készen lett, elterült a nappaliban a pamlagon. Nem tudta mennyi ideig aludhatott, csengetés zaja térítette magához. Kiment ajtót nyitni.
— Mi történt veled, John? — kérdezte Fred nagybácsi az ajtóban. — Bent voltam a munkahelyeden, ott mondták, hogy baleset ért. Sybillhez vittelek volna be a kórházba.
John elmesélte a reggeli eseményeket.
— Szerencséd van, hogy ennyivel megúsztad. Sybillnek egy szót sem szólsz. Megértetted? Nem kell feleslegesen izgatnod. Szedd össze magad, és hozd a szatyrot, amibe a kért holmikat pakoltad Sybillnek. A biciklidet majd elviszem később az autómmal megcsináltatni. Jobb, ha az elkövetkező napokban gyalog mész. És legalább hat szemed legyen, mielőtt kilépsz az úttestre. Négy amúgy is van, mivel szemüveges vagy — viccelt kicsit, hogy oldja a feszültséget Johnban.
A kórház előtti parkolóban találtak szabad helyet. John, már egészen „otthonosan” mozgott a kórházban. Elszaladt az információs irodába, hogy megtudja, hol találja meg Szybillt. Ugyanazzal az ápolónővel találkozott, aki tegnap is útba irányította.
— Jó hírt mondhatok önnek: Jobban van a felesége, és pár napon belül haza is mehet.
— Merre menjek? — kérdezte Fred bácsi a visszatérő Johnt.
— Gyere utánam, mint mindig. Mondta a nővér, hogy jobban van, és pár nap múlva haza is engedik.
A hivatalos látogatási idő előtt érkeztek, mégis sok volt már a látogató, a szülészeten elnézőbben engedték be őket, mint a többi osztályon. Együtt hamar megtalálták a kórtermet, ahol Sybillt elhelyezték.
Fred bácsi nem ment be.
— Elmegyek, keresek valami édességet. Nem illik üres kézzel beteget látogatni.
— De jó, hogy te mindenre gondolsz — hagyta jóvá John az ötletet. — Előre is köszönöm. Vissza fogsz találni ide?
— Miért ne találnék? Még nem vagyok annyira szenilis, amilyennek néha be vagyok állítva.
Sybill az ágy szélén ült. Jóízűen tömte magába az anyja által készített ételt.
— Elkéredzkedtél a munkából? — üdvözölte Johnt.
Már majdnem elszólta magát, hogy bent volt ugyan, de nem dolgozott egy percet sem.
— Igen — hebegte —, előbb elengedett a főnök, sőt mondta, hogy maradjak otthon veled pár napot. Nem vonja le az éves szabadságomból.
— Ez nagyon jó! Akkor egy kicsit otthon tudsz maradni velem.
— Így van! Látom, itt voltak a szüleid is.
— Még itt is vannak. Előtted egy órával érkeztek, és anyám persze elárasztott hazai ízekkel. Valami dolguk van a városban, azt mentek elintézni, aztán jönnek is vissza nemsokára.
— Akkor már biztosan tudod, hogy levágtam neki a telefont.
— Nem szólt róla. Biztosan ideges voltál, ezért tetted. Ő meg látod, már el is felejtette.
John örült magában, hogy az anyósa nem említette még Sybillnek a tegnapi incidenst.
— Lenne egy tervem.
— Mondd, hallgatom.
— Szerintem érdemes volna kikapcsolódnunk, és elmenni valamerre kikapcsolódni. Tudnék olcsó szobát kivenni Yorkban. Sétálhatnánk, pihenhetnénk. Nem is lenne olyan drága.
— Jól hangzik, de mi van, ha esni fog az eső?
— Mi lenne? Nem vagyunk cukorból, és esőkabátban is lehet sétálni.
— Igazad van. Biztosan jót tenne egy kis kikapcsolódás. Emlékszel, amikor egyszer bőrig áztunk Yorkban? Nálam volt egy nylon szatyor, amit a fejemre húztam. De neked semmi sem jutott. Mire beértünk a buszmegállóba, és védett helyre kerültünk, teljesen eláztál. Facsarni lehetett volna a vizet a holmidból. Arra számítottunk, hogy másnapra lázas beteg leszel, de nem történt semmi baj.
— Nem fáztam meg, hála a te teáidnak, amiket főztél, meg a kandallónak, amely egész éjjel égett.
Kopogtattak.
— Szabad — felelték szinte egyszerre.
Fred bácsi állt az ajtóban, kezében egy kis csomaggal.
— Hoztam neked egy kis rágcsálni valót — nyújtotta át.
— Nem kellett volna. Nézz csak kicsit körül: mindenütt édesség, ennivaló. Mire hazamegyek, legalább két kiló súlytöbblet lesz rajtam.
Alig kezdtek kissé jobban belemelegedni a beszélgetésbe, visszaérkeztek Sybill szülei. Kölcsönösen üdvözölték egymást, de valami feszültség keletkezett a levegőben, elakadt a vidám beszélgetés. A kínos csendet Sybill anyja törte meg.
— John kedves — kezdte, jól ismert stílusában. — Bocsánat a tegnapi, meg a mai idegességért, de gondolom megértetted, hogy miért volt?
Más biztosan belement volna végnélküli vitákba, ám John lehajtotta a fejét, és csak annyit mondott:
— Családban marad, felejtsük el.
Ezután, mintha friss levegőt engedtek volna a terembe, mintha mi sem történt volna, felszabadultan folytatták a beszélgetést.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:20 :: Avi Ben Giora.
