Az egyes számú óriásnak készülőről regélek most neked, édes, drága naplóm. Ugye tudod, mennyire nem kedvellek? Ki nem állhatok naplót írni, de te ismersz, és elfogadsz, néha helyettem is gondolkodsz. Ez már nem is az első naplóbejegyzésem. Másként nem tudnám közreadni ezt a szertelen esetet. Persze kettőnknek, kinek másnak?
Valakivel mégiscsak meg kell beszélnem a dolgokat, ezért most az egyszer, meg valószínűleg még sokszor máskor is, rád hagyatkozom. Meg nem ígérem ugyan, viszont te azonnal szólj közbe, ha valamivel nem értesz egyet! Megegyeztünk? De jó, hogy nem tudsz beszélni!
Élt egyszer egy, a születésétől fogva jogfosztott zseni. Óriásnak jött a világra, és a nyikorgó rosszindulat a magasságból kivágott egy nagyot. Rögtön az elején elfűrészelték! Még jó, hogy nem a felénél, másfél méter így is megmaradt a szabvány két méterből, tehát belső óriás lett, amolyan rejtett zseni. Ezt nem sokan tudták róla, pedig nagy igyekezettel küzdött igazáért.
Már huszadik életéve előtt, a nagyokosok — helyesen bölcsek — világközösségének tagja, vélelmében elnöke lett. Saját magát nevezte ki, így a legegyszerűbb. Ő volt az, aki mindenkit felkarolt. Akinek két karja volt, annak adott volna még kettőt, nem számít, hogy négy kézzel ronda az ember. Ha valaki barackból pálinkát főzött, a tudások birtokából megsúgta neki, hogy balga, mert sütéssel nyolcszor annyi mennyiség nyerhető.
Önzetlensége nem ismert határokat, a levelibékák brekegését is naponta kiigazította. Hol ide, hol oda mászkált és jajszót nem várva, mindazon csüggedtnek segített, akik a hátuk közepére kívánták. Polihisztor volt, igazi mindenből semmit tudó ember.
Édes naplóm, ugye érted, hogy talán rosszul fogalmaztam? „Mit sem mindenből tudó, vagy mindenből sem tudó mit”, akartam írni. Egészen belegabalyodtam, azt hiszem, a zsenialitását félreértheted, de úgy halkan, esztelenül te helyettem is gondolkodsz. Hát figyelj!
A bölcs, alanyi jogon szerette volna visszakapni jussát, az óriások legalább kettő méteres magasságát. Miután összeszedett egy ölnyi bokrétát, végigtiport két hektár liliomot, egy százkilencven magas-alacsony, barna hajadon személyében, rátalált az óriássá visszarendező nőre. Érezte, mellette kiegyenlítődik a jogsérelem. Ilyen körülmények között legalább kétszáztíz centi magas lesz. Ezért bebiztosította magát, mindent megtett azért, hogy a házasság ne tolódjon el. Sikeresen. Így ez meg is történt. Ám mikor a frigy megkötéséről fényképek és videó formájában rögzített anyagot végignézte, negyvenhat órás, jó szándékú, bátorító munkával megpróbálta rávenni az operatőrt, hogy ne csinálja még egyszer ezt a manipulációt senkivel, mert ilyen nem létezik. Feje búbocskáján felfelé ágaskodó, egyetlen hajszálának vége a felesége válláig ért, tehát a pasas megbabrálta a filmet és a képeket. Botrányos…
Édes naplóm, elfelejtettem mondani, mitől egyes ez a ketteske. Bizony második volt ő a sorban, de mert ez nem hozzáillő szám, az egyesből hármast, a hármasból kettest csinált, hogy élre állhasson.
Röviddel az egybekelés és honfoglalása után, megszületett a zálog. Az „alacsony-barna”, óriásképző feleség világra hozta közös gyermeküket, aki csodálatos volt, mindenki ezt mondta. S bár a bölcsnek általában különbözött véleménye mindenkiétől, ebben akkor egyet kellett értenie.
A gyerek rendkívül szép és főleg kicsi volt, igazi óriásgyártó. Fekve talán egy arasz magas, ha lábra állították sem ért a térdéig. Így szép a világ és így kerek, na meg, ha van az embernek rendesen foglalt hona, amint az a bölcseknek kijár. Ugyanis az „alacsony-barna”, százkilencven magas — biztosan neve is volt néki, drága jó naplóm, de ilyenekkel a nagyon okos emberek nem foglalkoznak — szülei előbb átengedtek egy szobát, majd óriási óriáshoz méltón, kívül-belül körbevette magával a lakot és rávirágzott, úgy fonta át, mint egy folyondár.
Gyermekének első életéve után kezdett el aggódni, mikor már saját lábán járogatott és szinte a csípőcsontjáig ért. Mocsok egy dolog, de az okosok tudják, hogy ilyen gyors növés még óriások esetében is csak ritkán fordul elő, tehát végleg kinőtte magát. Esetleg egy-két centit még nyúlik, aztán úgy marad.
Három évesen a köldökéig ért, ekkor felmérte a helyzetet. Itt valami nagyon nagy leóriástalanítási kísérlet kezdődött el, s hogy biztosabban láthassa a dolgokat, megkeresett egy Évikét. Évike százhetvenhat centiméter magasan nem fog csúfot űzni belőle… Szinte éjjel-nappal nála tartózkodott, de nem csak az esze ragyogott, hanem helyzetfelmérő képessége és hűsége is. Mikor sajátjainál, a foglalt fészekben tartózkodott, nyolcvanszor felhívta szíve legújabb szerelmét. Az ilyesmi természetes egy óriásnak. Lám, ennek a lánynak már neve is volt… Lehet, ő adta neki. Ezt majd megdumáljuk, naplóci!
Summa summarum, nekiindította a társaságot az előrevezetés útján, és az első útkereszteződésnél megállapította, hogy jobbra is, balra is egyszemélyes folytatás következhet. Középen szakadék tátongott. Közlekedési táblát is talált, „Le is út, fel is út” kiírással. Nem értette, hol kellene felmennie a sík mező közepén. A szakadék is csak jelképesen tátongott, a valóságban középen egy dombocska emelkedett.
Ő nyakába kapta Évikét és elindult… volna a „Le is úton”, de édesnek ígérkező terhe, tehernek érezte az édességet, ezért függőleges tengelye körül megfordult és elindult vissza, a városba. Óriásasszony, vette növekvő csemetéjét és ment a „Fel is út”-nak nevezett lapos ösvényen.
Sebaj, ha túl sokan próbálják őket befolyásolni, kibillenti a bölcseket egyensúlyukból. Egy óriás nem attól nagy, mert valaki a nyakába ül! Menet közben talált egy munkahelyet, ahol napi negyven métert kellett volna haladni. Ez maradt a munka papíron lefektetett része, a kivitelezés már sokkal nehezebben ment, igazi agyi fogaskerék megmozgatást igényelt. Napi negyven kilométert haladt, de úgy tett, mintha negyven métert ment volna. Nehéz élet az okos élet.
Az „Úttalan út” közlekedési táblánál benyújtotta a felmondását, mert a távolban meglátta a foglalandót. Egy települést, azon belül egy épületet, az épületben családokat, a családokban nyugalmat.
Drága naplóm, ilyet csak a nagy agyak látnak meg egyszeri szemszintézissel. Bekopogott, átmenetileg saját lábujját egy elméleti satuba szorította, és mint a három gidát meglátogató farkas, elvékonyította a hangját. Szállást kért, napi hét órára, éjféltől reggelig. Kialkudták a díjat, és befeküdt szanatóriumába. Egy árva fityinget sem fizetett, de nyolc nap alatt átvette a hatalmat. Látod édes naplóm, az óriások milyen óriásik?
Meghízott. Ettől energiatúltengése támadt és még alacsonyabbnak látszott. Többé nem fényképezte magát és csak olyan tükörbe nézett, amiben kerekedő ábrázatán kívül mást nem láthatott. Ekkor látogatta meg — nem az ő hívására, ez bonyolult dolog édes naplóm, de talán te érted —, a már tízen túli, növekvő. Igen, arról beszélek, akinek a világra jöttében közreműködött és megmagasodást remélt tőle.
Az elválás óta rengeteg idő telt el, a lábujjai elszoktak a satupofáktól is, de amikor meglátta, cérnaszálsikolyba kezdett. Édes naplóm, tudod, hogy van ez, nem hangosan, csak befelé… A gyermek négy ujjnyival magasabb lett nála. Már addig is a rugalmatlanság jelképének tekintették, folytonos kihúzottságában, de onnantól kezdve igyekezett minél távolabb tartani egymástól gerincének csigolyáit. Így, kettő tized milliméteres, átmeneti látszatnövekedést kaparászott össze. Bonyolult számítási módszerekkel, amelyeket természetesen ő maga dolgozott ki, rájött, hogy még mindig ő a magasabb.
Az okos ember lehet néha őszinte önmagával is, be kellett vallania, az összes addigi munkahelyén nem felmondott, hanem kirúgták, azon az odajövő úton, korábban és később is.
Egy egész nyarat szenvedett, naponta nézte, amint valóban óriás csemetéje növekszik. Alig várta, hogy ne kelljen egymás mellett állniuk. De úgy elszállt az az egy év, mert a következő nyáron újabb, részéről hívatlan és kéretlen látogatásban részesült.
Tudod édes naplóm — állandóan leédesezlek téged, te papír nélküli Word —, valamivel rövidebb ideig ugyan, de még mindig megbántódott szívcsücsökkel duzzogott. Feje köré font mosollyal várta a gyermeket, ami úgy rántódott össze fogcsikorgatássá, mint az eleresztett parittyagumi. „Ez a kis mocsok, szemmértékkel tekintve százkilencven centiméter magasra csökött.”
Ekkorra egész környezetét jogos uralma alá döntötte. Féltek megkérni, hogy lenne szíves, azt a néhány évi bérleti díjat kifizetni, illetve a sok cókmók összeszedése után, jól eltűnni az akármilyen oldali mélabúba. Vesztére, előbb belerohant egy láb alá való liliom, majd megállapította róla, hogy az bizony sárgarépa és nem virág. Ez a lerépázott lény sem sikoltozott, mert nem-növényi létét ismerve, kizárta a szakdiagnózist. „Óriásunk” maga alá gyűrte az összes otthonit, mert ahol ő van, csakis ő lehet otthon. Muszáj volt cselt vetni, mert a házigazda már nem bírta elviselni, hogy mindenki lábujjat papír-simára lapított bütykök díszítik. Egy skiccen harminc méterrel odébb tette az épületet, de az ilyen rettentő okosak minden hasonlót azonnal magukba szippantanak, nem elektronikusan, sokkal pontosabb célba juttatóval.
Keresett, kutatott, jobbra és balra sem nézett. Nem értette, hogy került foglalt honának helyére egy zöld festékkel mázolt, kerítéssel körbevett virágoskert. Kihúzták alóla a talajt. Bár sosem fizette ki a beígért lakbért, de egyszer kifúrt egy lyukat, emiatt azóta is keresi azt a nekijáró helyet. Innentől az élete felpörgött, mert az öregedés éveinek elején, már nem taszigálhatta tovább az óriássá válást. Már a tapasztalat is túlteng benne, nagyjából száz munkahelyről dobták ki, avagy ahogy mondaná, mondott fel. Gyermeke is majdnem kétszer olyan magas lett, mint ő. Konyhai, kihajított laskaszűrőn nyomta át szerteágazó gondolatait. Tévedés áldozata…
Édes naplóm, állíts le, ha véletlenül olyat mondanék, ami nem felel meg a tényeknek! Szeretnél leállítani, mi? Kicsit gondolj utána! Sok mindenbe belekóstolt, de a négy alapkategóriából kis híján az ötödikbe tartozott. Vannak, akik gyorsan és rosszul dolgoznak, itt csak a sebességi tényező tetszik. Vannak, akik gyorsan, de jól. No, ez az ideális! Aztán ott vannak a gyorsan, de rosszul dolgozók, velük nem szeretnék találkozni, és léteznek a lassan, de jól dolgozók. Ezek nagyon idegesítenek. Ő, a lassú, közepesekhez tartozott.
Az egy napi élelemadagot is sokallotta, ezért ugyan nem tekintette répának a nem virág aprólényt, csak egy alvó, zavaros törpének, akit elcseréltek. Az apás szülésen jelen volt, tehát az anyja stimmel, ezért csakis ő lehet a kilógó lóláb.
Ezt hámozd meg, édes naplóm! Ilyen összetett vizsgálatok eredményével jutott… nem jutott sehová! Még mindig ugyanolyan magas… ne túlozzunk, testméretű, mint akciójának kezdetén, de úgy érzi, az elkövetkező évtized végéig tényleg el kell érnie a kétszázharmincat.
Legutóbbi módosítás: 2015.07.05. @ 16:47 :: Boér Péter Pál
