Illusztráció: saját kép
Olyan sokszor csalódok mostanában, vagy csak öregszem, vagy valóban változóban a világ, vagy egész életemben vak voltam és nem láttam meg mindazt, amit illett volna, ki tudja? Leginkább azokban, akikben vakon bíztam, vagy akikre felnéztem.
Ha abból indulunk ki, hogy az ember alapjában véve nem változik — a körülményei, kora, teste stb. —, igen, de a lecsupaszított lélek, hozott és ráaggatott tulajdonságai végig kísérik az életét, akkor bizony tudomásul kell vennem, hogy ezt nem a szegénység és nem is az öregedés hozta a felszínre, de még nem is én leszek egyre érzékenyebb az évek múlásával, mert eddig is az voltam, hanem tapasztalatlanságomban, mérhetetlen idealizmusomban félre ismertem.
Még az is elképzelhető, hogy erre a témakörre is érvényes az a megállapítás, hogy ami beletartozik a komfort zónámba, azt még akkor is elfogadom, ha amúgy egyébként számomra sértő, vagy kiábrándító. Négy hónappal ezelőtt nagymamává értem, végre ez is elérkezett… az átlagtól kicsit későbben, de mindez mit sem számít. Talán az ezzel járó megnövekedett felelősségtudat is hozzájárul mostani állapotomhoz, hogy végre nyitott szemmel tekintek a világra, így elkezdtem látni. Akiket eddig távolínak véltem — de persze ők hűséges figyelemmel kísérték sorsomat —, mára igyekszem kárpótolni, s bizony nem egy esetben jövök rá, hogy vannak bőséggel olyanok is, akik soha sem voltak barátok, csak én akartam annak hinni őket, mert nagyon közel állnak a szívemhez. Attól, hogy szeretünk valakit, nem készteti viszonzásra, sőt, ma már tudom, bizonyos esetekben még el is fogadom, hogy néha az a legirigyebb és ellenségesebb velem, de még a családommal szemben is, akiben a leginkább megbíztam hosszú évtizedeken át.
Mindezek ellenére, egészen bizonyos vagyok abban, ha újra kezdhetném az életemet, ugyanúgy élnék, ugyanazt tenném, ugyanazokat szeretném, csak már tudomásul veszem, hogy a világ olyan, amilyen. Nem hadakozom, nem akarom megmenteni a nehezen felépített barátságokat, erőltetni semmit sem szabad.
Van más komoly, nagyon mély kapcsolatbéli élményem, sok jó ember vesz körül, hálás vagyok, hogy életemnek különböző szakaszaiban, a Jóisten mellém rendelte őket. Azt is bizton tudom, ha folyamatosan a jót közvetítem, egy idő után felém is elkezd áradni a szeretet. Hagyom hát, fürdöm benne, és ma már tudatosan élem meg minden apró cseppjét. A sajátommal sem spórolok, árasztom… ugyanakkor taszítom a rosszat, mert erre a kis időre, amit még itt élhetek a Földön, semmi szükségem sincsen másra. Nem hagyom magamat kihasználni többé soha, mert így is rengeteg energiámat pocsékoltam el feleslegesen. Miután bármennyire is lennék jó, szeretetteljes, erre befogadó csakis az lesz, aki maga is ilyen, egyáltalán nem érdekelnek a rosszindulatú, epés megjegyzések. Simán le tudom bontani a keserűség sátrát, nincsen olyan tárgy, de még személy sem, ami nélkülözhetetlen lenne, semmihez sem ragaszkodom, csak a szeretethez, és azokhoz az emberekhez, akikből mindez felém árad.
Szórom hát magam is a magját, aki éhezi, felszemezgeti, aki jóllakott, otthagyja, már mindez nem számít, csak az, hogy ne fásuljak el, és hogy adjon a Teremtőm tőle jövő bölcsességet, szeretetenergiát eleget, hogy az életem végéig kitartson.
Aki felém akar jönni, várom, aki más irányba tart, nem bánom… attól ő még nem rossz, csak nem egy irányba haladunk.
Legutóbbi módosítás: 2015.07.24. @ 12:17 :: Dezső Ilona Anna