Teljes erejéből belerúgott az automatába.
— Már megint nem működik! Hosszú volt az éjszaka —, túrt bele borzas hajába. Alig várta, hogy haza érjen. Erőszak, gyilkossági kísérlet, és ez mind az ő műszakjában.
— Hadnagy úr! Hiába rugdossa, nem működik. Főzzek magának is egy jó erős kávét?
— Az, jó lesz Szilvike. Maga egy angyal. Nem is emlékszem, mikor volt ilyen éjszaka…
— Én Lacit nagyon sajnálom.
— Kit… kit sajnál? — kérdezte, miközben leült az asztalhoz. Könyökével megtámasztotta a fejét és érdeklődve várta a lány válaszát.
— Hajósi Lászlót… Szereti azt a lányt. Sajnos — tette, hozzá alig hallhatóan.
A rendőrhadnagy elmosolyodott a sejtelmes sajnoson. Gyorsan a szájához emelte a forró, gőzölgő kávét, hogy Szilvike ne vegye észre a vigyort az arcán, ő azonban nem nézett rá, a gondolatai valahol máshol jártak. A férfi lassan iszogatta a kávét és figyelte. Nézte a szép pofit, a csinos testet, a formás melleket, amint a mosogató fölé hajolt. Nagyot nyelt. Maga elé képzelte a nőt…
— Tudja hadnagy úr, kicsi gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Mindig kötelességtudó volt. Talán azért, mert korán elvesztette az édesapját, de csak Réka érdekelte… — töprengett. — Mi, a többi lány nem is léteztünk a számára.
Bánfi lenyelte az utolsó korty kávét. Szilvike a csészéért nyúlt. Az ujjaik összeértek és a magányos rendőr beleborzongott az érintésbe. Öt éve dolgoznak együtt. Három éve hagyta el a felesége. Állítólag nem bírta elviselni, hogy soha sincs otthon. Nem tartóztatta, megértette. Annak örült, hogy nincs gyermekük, mert akkor nagyon nehéz lett volna a szakítás. Nézte Szilvit és… „Nem lehet”, hessegette el a gondolatot. Érezte a vágyat… „Csak ki innen” — volt a gondolata.
Kint már sötétedet. A nyitott ablakon át hangok lopóztak a gyér fénnyel megvilágított szobába. Egy kisgyerek kérte az anyukáját, siessen haza, mert már nagyon hiányzik neki és az apukájának is. Az asszony megígérte, pár nap és otthon lesz. Réka a fal felé fordult. Könnyek tódultak a szemébe. „Nekem sosem lesz családom. Jó lett volna örökre elaludni, és nem csak három napot tölteni álmok nélkül” — gondolta. Kézfejével letörölte az arcán végigfolyó sós áradatot.
— Réka, hoztam egy könyvet olvasni.
— Mondja doktornő, miről szól? Szerelemről, vagy hogyan éljünk túl egy nemi erőszakot? Egyik sem kell! Hagyjanak békén engem, meg akarok halni!
— Tudom, mit érez.
Réka megvetően nézett orvosára.
— Mit tud maga? — egész teste remegett. — Nem tud maga semmit! — kiáltotta.
Szorosan a falhoz húzódott, a takaróval eltakarta magát. Nyakig húzta a paplant. Váratlanul elkezdett énekelni.
*
A doktornő nem csak az orvosa volt ennek a lánynak, a sorstársa is. Azóta sok év telt, de még ma is elevenen él benne annak a napnak minden perce.
Korán ébredt aznap. Gyorsan megreggelizett és indult. Bezárta maga mögött a negyedik emeleten lévő albérleti lakás ajtaját, és mint a szélvész száguldott le a lépcsőn. Már az első emeleti fordulóban járt, amikor eszébe jutott a könyv, amit a barátnőjének ígért. Az órájára nézett, egy mély sóhaj és már rohant is fölfelé…
Egy gyors bocsánatot kiáltott a férfinak, akit majdnem fellökött nagy siettében. Még a kulcsokat sem vette ki a zárból, az ajtót sem csukta be maga mögött, hisz csak a konyhapultról kell azt a regényt felkapni, és ha szerencséje van, még a buszt is eléri, nem kell fél órát várnia a következőre. A hóna alá csapta a könyvet, megfordult és… ott állt vele szemben fekete ruhában, sötét szemüvegben a férfi, akivel az előbb ütközött, de mintha akkor nem lett volna rajta szemüveg. A szíve gyorsabban kezdett dobogni. Meg akart szólalni, de hang nem jött ki a torkán. Lopva az ajtó felé nézett, és nagyon megijedt, amikor látta, be van csukva.
— Mit akar tőlem? — a félelemtől szinte suttogva kérdezte. — Nekem nincs pénzem — remegett a hangja.
— Szerinted? — sziszegte a nikotintól megsárgult szuvas fogai között. — Ne kéresd magad, ismerem a fajtádat… Mit képzeltek ti magatokról… kis kurvák vagytok… Mutogatjátok magatokat és… na most megtudod, mire van egy férfinek szüksége…
— Ne bántson, kérem! — fogta könyörgőre.
Nézte a férfi ragyás arcát, amit a napszemüveg jótékonyan eltakart, de mintha látta volna már valahol. Az agya hevesen zakatolt… Nem… nem itt lakik, de napok óta itt téblábol a kertudvarban.
Szíve hevesen dobogott. „Menekülni” — volt a gondolata. Két karját maga előtt tartva nekirohant a fekete ruhásnak. Nem döntötte föl, alig billent ki az egyensúlyából. Szaladt… „Ha elérem az ajtót”… de a szabadulás kapuja zárva volt. Arcán patakokban folytak a könnyek… Megfordult. Kaján vigyorral ott állt előtte a férfi.
Egy hatalmas pofon csattant az arcán.
— Ne nehezítsd az elkerülhetetlent!… Megértetted?… Megérdemled, amit most kapsz — újabb ütésre emelte kezét, megfélemlítve vele a lányt.
Füle bedugult, zúgott a feje ettől az ütéstől. Arca elé emelte mindkét kezét. Majd hirtelen támadt ötlettől segítségért kiáltott. Összeesett a gyomorra mért rúgástól. Az előszoba kövén fájdalomtól eltorzult arccal feküdt. Támadója hajánál fogva a háló felé vonszolta. Szájában melegséget érzett, szemei elé köd telepedett. Tudta mi vár rá… A szájában felgyülemlett vért a férfira köpte. Egy újabb pofon…
A barátjára gondolt. A fiúra, aki szerette őt, és akit ő is nagyon szeretett. Hányszor állt a hideg zuhany alatt, csak azért, hogy lehűtse vágyát, mert kívánta őt, de nem tudta még odaadni magát neki. Nem tudta, ez a szerelem, az a szerelem-e. Anyukája intő szavai csengtek fülében: „Ha úgy gondolod, megbánhatod, soha ne tedd meg…”
Aggszűznek is tartották őt a barátnői, ijesztgetve, hogy a srác le fog lépni mellőle, de ő kitartott, minden csábítás ellenére. Sokszor forrt a vére, de nem akart még felnőtté válni… és most itt van…
Felhajította az ágyra, mintha lisztes zsák lenne. Elkezdte kigombolni a blúzát…
— Ne! — zokogott.
*
Szilvi szomorúan csukta be maga után a rendőrőrs ajtaját. A táskájában cigaretta után kutatott. Már évekkel korábban leszokott, de ha ideges volt, mindig rá akart gyújtani. Mintha egy szál cigi mindent megoldana.
Soha nem voltak igazán barátok Rékával, hosszú évek óta nem is látta, de tiszta szívéből sajnálta.
Egy bankett jutott az eszébe. Nyolcadikosok voltak akkor. Irigykedve nézett a többi lánnyal együtt Rékára, amikor Lacival kézen fogva belépett az iskola sportcsarnokába, ahol a bált rendezték. Boldognak látta őket. Haragudott rájuk, és arra gondolt, jó volna azt a szép hosszú, szőke hajat leégetni a lány fejéről… Emlékszik, Berta, a padtársa még különleges kínzásokat is kitalált neki. Milyen jóízűen kacagtak akkor rajta. Szomorúan lépkedett. „Ilyen nem történhetne meg senkivel” — gondolta és nagyot köpött a levegőbe.
Cipője sarkának kopogása ijesztően visszhangzott a sötét utcán. Egy pillanatra megállt. Nyugtalanság vett erőt rajta. Körbenézett, de nem látott senkit. Végigsimította magán az egyenruhát. Úgy érezte biztonságot ad neki. Mindenesetre gyorsított a léptein, alig várta, hogy otthon legyen.
Zajra lett figyelmes. Két kistestű kutya szaladt el mellette. Hisz az egyik a Zokni… Elmosolyodott. Nincs mitől félnie, hisz mindenkit ismer…
Mielőtt kinyitotta volna az ajtót körülnézett. Alig lépett be a lakásába, már be is zárta maga mögött az ajtót. — Még a végén paranoiás leszek — sóhajtotta.
Öntött magának egy pohár pálinkát. Kényelmesen elhelyezkedett az „gondolkodó” fotelban és bekapcsolta a tévét. Még kamasz korában az édesapja nevezte el, mert állítólag mindig elmélkedett, ha benne ült. Akármelyik csatornára váltott, mindenhol erőszakkal találkozott. Hol lövöldöztek, hol épp kitörték valakinek a nyakát, vagy ép most kell megmenteni a világot a szörnyek ellen.
Lenyelte az utolsó korty alkoholt és kikapcsolta a tévét. „Na, ennyit a kikapcsolódásból” — gondolta és elindult a fürdő felé. Meggondolta magát. A bárpult felé fordult egy újabb pohár szeszért.
Csak a forró vizes csapot nyitotta meg. Rövid idő alatt gőz borította be az apró helyiséget. Levetkőzött. Ahogy a kádba lépett, lábát megégette a forró víz.
— Basszus! — kiáltotta.
Leült a kád szélére és belekortyolt az italba. Tudta, nem kéne meginnia, nem tartozik az iszogatók táborába, de teste-lelke kívánta. Erőt vett rajta az önsajnálat. Megnyitotta a hideg vizet…
folytatása következik…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
