A nővérpult előtt egy középkorú nő állt meg.
— Nővérke!
— Mondja, Margitka!
— Nem értem én ezt a világot. Nem akartam hallgatózni, de… tudja régen nem volt azért ilyen. Bármikor végigmentünk — akár éjjel is — az utcán, nem kellett félnünk. Ma meg… Jó mondta az én nagymamám: „Repülőn jön a kolera az országba”. Nem szó szerint gondolta ő, de csak nézzük meg a tévéműsorokat. Tudja kedves, féltem Léna doktornőt. Nem vagyok én bolond, csak baj van itt bent — mutatott a szívére. — Maga is hallja őket?
— Mit kellene hallanom?
— Hát a hangokat. Nem tudom kik ők, de beszélnek hozzám. Néha megmutatják magukat nekem. Itt vannak most is. Azt mondják, baj jön…
— Jöjjön, menjünk aludni! — Karon fogta, és a kórterem felé vezette a zavart asszonyt. — Mondja meg nekik, most ne beszélgessenek magával, mert itt van az alvás ideje.
Egy puszit nyomott az asszony arcára.
Ismerte kórképből az élete történetét. Hosszú hetek óta van már itt, megszerette ezt a nőt. Valamilyen szinten még csodálta is, hisz kevesen bírták volna ki ép elmével, ami vele történt. Tudta, hangokat nem azért hall, mert bolond. Így tiltakozik a tudata. Talán egyszer elhallgatnak azok a hangok…
Három nap alatt veszítette el a családját, apját, anyját, férjét és tizenkét éves kisfiát.
Autószerelő férje a munkahelyén kívül otthon is javított járműveket. Nyári szünet volt az iskolában és így magával vitte próbaútra azon a napon a fiát is. Műszaki hiba történt és a személyautó nekivágódott egy villanyoszlopnak, a gyermek kiesett az autóból és szörnyet halt.
Amikor az asszony szülei — akik több száz kilométerre laktak — megtudták, mi történt, azonnal autóba ültek és elindultak hozzájuk, de egy kamionnal frontálisan ütköztek. Az apja a helyszínen, míg az anyja a kórházba szállítás során vesztette életét.
Amikor megállt előttük a rendőrautó, az ablakban állt és figyelte a kiszálló rendőr minden mozdulatát. Ha a rendőr, sapkát levéve, szomorú arccal, igen lassú járással közeledik a ház felé, az csak rossz hírt hozhat. Tudta, hisz alig tizenkét óra telt el, mikor kisfia halálhírével érkezett egy másik rendőrautó.
Édesanyja azt az üzenetet hagyta neki: „Legyen erős, mert a jó Isten mindenkire csak annyit mér, amennyit elbír.”
Egész éjjel fel-alá járkált és üvöltött a fájdalomtól.
Reggel talpig feketébe öltözött és elindult a kórházba. Nem tudott másra gondolni, csak gyermekére, akit egy hideg lemezre fektettek, és egész éjjelre magára hagytak. „Biztosan félt…” — villant át az agyán… és ő nem lehetett vele! Nem tudta megvigasztalni, nem ölelhette magához az erőtlen testet!
Mielőtt belépett volna a patológia épületébe, leült egy padra. A szüleire gondolt és az Istenre. Az égre emelte tekintetét. „Mennyit birok ki, édes Istenem?” — kérdezte zokogva.
A férje állt meg mellette. Megfogta a kezét és együtt léptek be az épületbe…
— Te vagy a hibás! Miattad haltak meg! Légy átkozott! — őrjöngött fájdalmában.
A férfi nem szólalt meg, nem is próbálta megvédeni magát. Lehajtott fejjel, megsemmisülve állt. Nem tudta mit mondhatna ennek az asszonynak. Magának is megmagyarázhatatlan, miért vitte magával a fiát, hisz tudta nem tökéletes még az autó. Gyermeke vele akart menni, mert imádta az autókat. Jobban ismerte a szerszámokat, mint sok felnőtt ember.
Könnycseppek gyűltek a szemébe… „Mindig magammal vittem” — sóhajtotta.
Aláírtak minden papírt… és elindultak. Az asszony kitépte magát a karjaiból és csak rohant… A fiát követelte… az ő egyszülött gyermekét…
Rengeteg nyugtatót kapott, sőt otthonra is állandó felügyeletet rendelt mellé az orvos, mivel látta, hogy az őrület határán van. Egyik barátjukat kérte meg a férfi, jöjjön el értük a kórházba és vigye őket haza.
Otthon ágyba fektette feleségét, kiment a konyhába és rágyújtott. Leült a kisszékre és csak szívta a füstöt, szemei könnyel teltek meg. Utat engedett könnyeinek. Az asszony szavai lüktettek az agyában: „Te vagy a hibás! Miattad haltak meg! Légy átkozott!”
A kamrából előhozta a tavaly főzött szilvapálinkát. Öntött magának belőle. A fiókból papírt és tollat vett elő.
„Drága Margitkám! Igazad van, miattam történt minden… Nem tudok a szemedbe nézni többet, de nélküled, nélkületek semmit nem ér az életem… Nekem a fiam mellett a helyem… Vigyáznom kell rá, nem hagyhatom magára! Élj békében és bocsáss meg nekem! Soha nem akartam fájdalmat okozni neked. Nagyon szeretlek!”
Megfogta az új szárítókötelet és elindult a régen jobb időket élt istálló felé…
A szomszéd találta meg másnap reggel, aki a veszettül ugató kutyát próbálta lecsitítani, hogy hagyja pihenni a szerencsétlen párt.
*
Amikor Bánfi becsukta magára lakása ajtaját, lehuppant a fotelba. Nem akart gondolkozni, behunyta a szemét és elaludt. Álmában szeretkeztek. Felijedt. Testét elborította az izzadság. Összeborzolta a haját, és a fürdő felé vette az irányt. Beállt a hidegvíz alá és a testén jóleső borzongás futott végig.
Meglepte az álma. Hisz évek óta együtt dolgoznak Szilvikével, de soha nem nézett rá, mint nőre. Megrázta a fejét.
A hideg víz megtette a hatását. Fázott. Szilvire gondolt. Vajon mit csinálhat a lány? Biztosan alszik már — mosolygott.
A folyosó falát szép faragott könyvespolcok borították. Fiatalkorára emlékeztették, amikor az esztergapadnál állt és szebbnél szebb alkotások kerültek ki a keze alól. Még édesapja szerettette meg vele a fa megmunkálását. Mindig azt mondta neki: „Tiszteld a fát, és ő is tisztelni fog téged!” Levett egy könyvet és a háló felé indult. Régen olvasott már.
Hanyatt vágta magát az ágyon — még a felesége akarta ezt a hatalmas ágyat —, a könyvet a mellkasára tette és a mennyezetet nézte. A mai nap eseményei kavarogtak benne.
— Egy napba mennyi szörnyűség belefér — töprengett. — Erőszak, gyilkossági kísérlet. Bár szerintem nem megölni akarta, csak a golyóitól megszabadítani azt az állatot.
Nem is tudta, mikor volt ilyen zaklatott, volt-e egyáltalán ilyen napja, mióta itt teljesít szolgálatot. Filmként peregtek a mai nap eseményei előtte.
Meglepte, milyen sokszor jelenik meg Szilvi a lelki szemei előtt.
Felemelte a könyvet… kinyitotta, elolvasta a címét: A titok. Írta egy kimondhatatlan nevű pszichológus. Elkezdte olvasni. Érdekesnek találta, bár az egész napi fáradtság erőt vett rajta.
Reggel egy kicsit elaludt, de legalább kipihenve ébredt. Tudta, öreg autója nem hagyja cserben. Gyorsan fogat mosott, kockás inget és egy barna vászonnadrágot vett fel.
Alig lépett be az irodaépületbe, friss kávéillat csapta meg az orrát.
— Kicsi lány, mi is lenne velem nélküled! — mondta mosolyogva, amikor Szilvi a gőzölgő kávéval belépett az irodájába.
Szilvi meglepődve nézett Bánfira. A férfinak fel sem tűnt, hogy a továbbiakban is tegezi a lányt.
— Légy szíves hozd be Heszliné aktáját! Valami nem stimmel — le sem vette a szemét a lányról, ahogy kavargatta a forró feketét.
A lány egy pillanatra megállt, fürkészte a hadnagy arcát, de nem tudott mit kezdeni ezzel a bizalmas hangnemmel.
A félig nyitott ajtóban összeütközött Lacival.
Fogadta a férfi köszönését, de nem állt meg, mit is mondhatna neki. Sajnálta Rékát, de a férfival nem tudott erről beszélni.
Laci kopogtatás nélkül lépett az irodába.
— Hajósi László vagyok — nyújtott kezet.
— Bánfi Zalán.
Kezet fogtak.
— Foglaljon helyet — mutatott az egyik igen kopott székre a hadnagy. — Ön Heszli Réka barátja…
Ahogy visszagondolt nem tudta kijelentette-e vagy kérdezte.
— Ismer engem? — kérdezett vissza a Laci.
Ez a kérdés hozta is mindjárt a választ.
— Nem. Ne haragudjon Szilvia beszélt önről, önökről — mutatott asszisztense irodája felé. Sajnos az üggyel kapcsolatban nem nyilatkozhatom, mert még nagyon a nyomozati szakasz elején vagyunk. Azt bizonyára tudja, hogy Réka anyja meglőtte lánya támadóját.
Laci bólintott, de nem szólalt meg. Bánfi folytatta. Gyorsan határozottan beszélt.
Mivel nem csukták be az ajtót, Szilvi mindent hallott a beszélgetésből. Dühös volt a hadnagyra, amiért elmondta Lacinak, hogy beszéltek róluk.
— Basszus, ezt nem kellett volna — mondta alig hallhatóan. Gyorsan előkereste a kért dokumentumokat és bevitte főnökének. Lesújtó pillantást vetett rá az imént mondottakért. — Kérsz kávét? — fordult Laci felé.
— Köszönöm. Cukor és tej nélkül.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Lénárt Anna
