Ünnepelt díva
magába’ sírva,
színpadra vetett vérző szívek közt álldogál.
Szeretet foglya:
lélegzetfojtva
figyel, de nincsen ott, akire dobogva vár.
Régi szerelmek,
nyáréji (t)estek
lélekemlék – melege éleszti újra fel.
Visszaálmodja,
mosolyba fonja,
de az elmúlt immár a hívásra sem felel.
Közönség tombol
és a mosolyból
úgy hiszik – hogy a boldogság pusztán ennyi csak.
Pedig, ha tudnák
– látszathazugság;
a lány nagyvilági sikerére nézve vak.
Bár dermedt mosolya könnyed,
lelkébe marnak a könnyek
a mából a tegnapba temető árkokat.
Legutóbbi módosítás: 2015.07.20. @ 17:58 :: Schifter Attila
