A hableányok lelke ugyanis halandó. Bár háromszáz évig élnek, haláluk után nem marad belőlük más, csak tajték. Halhatatlan lelket csak akkor kaphatnak, ha egy ember igaz szerelemmel szeret beléjük, és örök hűséget fogad. De hogyan sikerülhetne elérni mindezt, mikor az emberek elrettennek a sellőktől halfarkuk láttán.
„Ha meghalok, fehér tajték lesz belőlem, hullámokon hánykolódom, és soha többet nem hallhatom a tenger moraját, nem láthatom a szépséges virágokat, a bíborszínű napot? Mit tegyek, hogy az én lelkem is örökkétig éljen?”
Serdülőkorunkban mi is úszunk a végtelen gondtalanság tengerében. Nem gondolkodunk, ösztöneink vezetnek bennünket. Maradhatunk ebben az állapotban, mint a kis hableány öt testvére, magunkkal ránthatunk a mélybe más embereket is. Régi mitológiák szólnak a szépséges szirénekről, akik hangjukkal csábítják el a hajósokat, majd megölik őket. A kis vízi-királykisasszony nővérei nem ilyen kegyetlenek, de nem segítenek a viharba került tengerészeknek megmenekülni, mert ez által birtokba vehetik őket. Az sem számít nekik, hogy ezek az emberek a víz alá csak holtan juthatnak le. A testvérek földhözragadtságát az ötös szám szimbolizálja a műben, mert az emberi test is ötágú csillaghoz hasonlatos. A legkisebb vízi-királykisasszony azonban nem gondolkodott, visszaemelte a herceget a földi világba, megkockáztatva azt, hogy többé nem láthatja sem élve, sem holtan. Ráadásul egy véletlen folytán a herceg egy másik lányt hitt megmentőjének. A kis hableány annyira vágyott később e férfi után, hogy vállalta a poklok kínját és felkereste a tengeri boszorkányt. Még gyönyörű hangjáról is lemondott, ami egyúttal csábításának legnagyobb fegyvere, így védtelenül indult az emberek világába. Halfarkát lábakra cserélte, elhagyta testvéreit és apját, és tudta, hogy többé nincs visszaút a régi világába.
„Most főzök neked egy bűvös italt, azzal napkelte előtt kiúszol a tengerből, leülsz a partra, és megiszod. Eltűnik tőle a halfarkad, két doronggá alakul, amit az emberek szép lábacskának neveznek. Csakhogy ez nagyon fáj ám, olyan, mintha éles kardok hasítanának beléd.”
Napjainkban szinte népbetegségnek számít, hogy számos fiatal képtelen elkötelezni magát, ha pedig boldog párkapcsolatban él, nehezen jut el odáig, hogy családot alapítson. A magyar nyelv gyönyörű, hiszen itt az „elkötelezni” szót használja. Nemcsak hozzákötjük az életünket valaki máshoz, de egy új állomásra kötünk ki. Hogy a történethez illő hasonlatot hozzak, a vízből kikötünk a partra. A fiatalok néha nevetségesnek tűnő indokokkal szakítanak egymással. Például, hogy negyven évesen még nem érzik magukat elég érettnek a házassághoz. Ha párkapcsolatban élnek, akkor pedig azért nem vállalnak gyermeket, mert még nincs saját lakásuk, autójuk, stb. Utóbbi gondolatra csak zárójelben jegyezném meg, hogy a fejlett országokban a mai átlagemberek jobban élnek, mint régen a királyok, akkor is, ha csak albérletre „tellik”. Igen rossz úton jár az, aki előtérbe helyezi az anyagi biztonságot. Minél később kötünk ki, annál több kés fogja lábunkat megvágni. Ez a világ sem segít a megállapodásban, folyton azt sugallják a fülünkbe, hogy bolond az az ember, aki visszavonul a nagyvilági élettől. De a valódi indokot mégis abban kell keresnünk a tengeren hánykolódó „bolygó hollandik[1]” kérdésére, hogy egyszerűen nem mernek felnőni. A családalapítás valóban nem könnyű feladat. Legnehezebb az anyaság, amely iszonyú fájdalommal jár. Gondoljunk a szülésre, első szoptatásra, rengeteg éjszakázásra, bosszúságra, amit a gyerek ordítása okoz. Ha egyszer átlépünk ebbe a világba, nincs visszaút. Elhagyjuk régi életünket, testünk átalakul és számos megpróbáltatás közepette szolgáljuk családunkat.
Azokon a ritka napokon, amikor sikerül egy forró fürdőt vennem a két pici gyermekem mellett, gyakran eszembe jut a kis vízi-királykisasszony, aki vérző lábait hűsíti esténként a tengerben, mert minden lépése olyan, mintha kés élére hágna. A két kislány engem sem kímél, estére minden ízületem fáj, a császármetszésem hege még mindig, minden reggeli felkelésnél sajog, visszerek kezdenek kialakulni a lábamon, őszül a hajam, lyukadnak a fogaim, és még sorolhatnám tovább. Elnézegetem ilyenkor magam, és sokszor el is szomorodom, mert a nehéz napoknak úgy tűnik, hogy soha nem lesz vége. Kisgyerekek nevelésénél minden nap szinte teljesen egyforma. Jelenleg olyan az életem, mint amikor egy házibuli alkalmával véletlenül egy számot tettünk be végtelen lejátszásra, és csak órák múlva tűnt fel, hogy ugyanazt hallgatjuk.
Mégis, minden nap hálát adok az Istennek, mert olyan örömöket élhetek át, amit csak akkor tapasztalhat meg az ember, ha a szenvedést is kiállja. Látni, ahogy fejlődnek, nyílik az értelmük, és legtöbbször csak én láthatom a nagy pillanatokat, mert velük vagyok mindig! Átélni azt az érzést, hogy ezek a kicsi emberek önfeledten szeretnek, bármilyen vagyok! Elfogadják minden hibámat, csak velük legyek. Tényleg hihetetlen, hogy egy gyermek akkor is ragaszkodik az anyjához, ha az bántja, durván viselkedik vele, vagy éppen eldobja magától. Erről lemondani önszántunkból nagy hiba. Halogatni nem szabad, mert mindennek megvan a maga ideje, később már nem lehet, vagy nagyon nehéz pótolni, amit elmulasztunk.
Persze előfordul, hogy az életünk másképp alakul, mint ahogyan elterveztük. Nem találjuk azt a bizonyos párt, vagy nem érkezik meg a gólya. Ha minden erőfeszítés ellenére sem sikerül családot alapítani, azért akkor is lehetnek más utak. A kis vízi-királykisasszony sem kapta meg a herceget, ellenben elviselte a fájdalmakat, és ami a legfontosabb, le tudott mondani szerelméről. Új értelmet nyert élete a „levegő leányai” között. Ezek az áttetsző lények a levegőben úsznak, segítenek az embereknek, amiben csak tudnak. Ők is háromszáz évig élnek, ellenben a sok jócselekedet útján elérhetik, hogy végül az ő lelkük is halhatatlanná váljon. Ők jelképezik azokat a jótündéreket, akik a társadalomban észrevétlenül és töretlenül teszik azt a rengeteg jót, amit a legtöbben meg sem hálálnak, sőt, sokszor észre sem vesznek. Az emberek nagy része egyszerűen természetesnek veszi ezeket az áldozatokat, úgy érzik, hogy „ez nekik jár”. Ehhez a szerephez tényleg egészen fel kell szállnunk a magasba. Felül kell emelkedni a sérelmeinken, problémáinkon, még önmagunkon is. Láthatatlanná kell válnunk. Talán ez a legmagasabb szint, amit földi ember elérhet. Ide eljuthatunk a szülővé válás után is, vagy akkor, ha sikerül továbblépni azon a traumán, hogy nem sikerül családot alapítani.
Van élet az esküvő után is, a gyerekvállalás után is, és akkor is, ha mindez nem adatik meg. Mikor bejelentettem néhány barátomnak, hogy férjhez megyek, majdhogynem őszinte részvétet nyilvánítottak, mert azt gondolták, hogy itt vége van az életemnek. Igen, itt tényleg vége lett életem egy szakaszának, többé már nem a víz leányai közé tartozom. Életem legnagyobb kalandja kezdődött, mert Isten eddig két lelket is rám bízott, hogy neveljem fel az ő dicsőségére.
Az ember mindig találhat értelmet az életének, nem kell félni azoktól a kihívásoktól, amik csak ránk várnak, mert senki más nem tudja elvégezni helyettünk. Nem azt szeretném ezzel írni, hogy fájdalmas arccal járkáljunk, és keressük a szenvedést, csak ne féljünk tőle. A szenvedések, átalakulások után mindig új világba jutunk, új szintekre emelkedünk, sokkal többet látunk a világból, mint azelőtt.
Vízből a földre, földről az égbe.
Kép forrása: http://jobbveledavilag.hu/boldogsagprogram/a-csalad-jelenti-a-menedeket-egy-szivtelen-vilagban
[1]Utalva R. Wagner: A bolygó hollandi c. operájára
