Mikor kopognak a rögök,
megvilágosodik minden,
hideg, sötét, nyomasztó csönd,
öleli át merev testem.
Keserves dallamok között,
virágillatban felszállok,
súlyos keresztet cipelve,
az ég küszöbén megállok.
– Beengedtek jó barátok?
Vissza-visszatekintgetek,
aláhullok, mint egy csillag,
és a fényem tócsák tükre,
megmutatja a halálnak.
Szelek szárnyán, felhők hátán,
a jóistent arra kérem,
simogató napsugárban,
engedje vissza a lelkem.
– Meghallgatja a kérésem?
Gyerek lennék gyerekek közt,
játszanék, mesét mondanék,
szerelmes ifjak szívében
örök tűzként fellobognék.
Kinyílnék féltő csodaként
édesanyák szép szemében,
adnék becsületet, áldást,
édesapák két kezébe.
– Lesz ki hátat fordít érte?
Nagymamák ráncos homlokán
az időt boldoggá tenném,
fehérhajú nagyapáknak
gondját mosolyra cserélném.
Talán megértik a lelkem,
átérzik amiben hiszek, (?)
nem lesz harag, nem lesz bánat,
csak az önzetlen szeretet.
———————————–
Néhol ragrímes, máshol rímtelen, a ritmus kusza. Miért kellene szeretnünk? Ennél te sokkal jobb vagy, alaposabb, precízebb. NHI
Legutóbbi módosítás: 2015.07.23. @ 15:35 :: Thököly Vajk