Fűnyírómnak érces hangja
belebőg a déli csendbe,
versenyez a pajzán széllel
kajánul zúg, éljenezve.
Gondolatom széjjelnyírja
még a fű a földön térdel,
karcsú álmom szétzilálva
lábam előtt riadt képpel.
Jaj a derék megint sajog,
leállítom hát a gépet ;
lerogyok egy kerti padra,
nem keresve párnás széket.
Lám e padot én csináltam,
igaz ennek sok-sok éve,
jól meg gyalult akácfája
kezemnek volt éke s bére.
Most a moha bársony zöldje
fedi be a kicsi padot,
mint egy kelme beteríti
múltat és a mai napot.
Ginko fám már lombos sátor,
ősi ága vállon csókol,
levél nyelén álom gyöngyöm
éhes vággyal ma is bókol.
Felcsillanó Párizs képpel
öreg Szajna álmot fodroz,
a partján pont Ady lépdel
szerelemből hidat foltoz.
Feketében Léda árnya,
összeolvadnak egy képpé,
táncban oldott lüktetésbe
egy utolsó öleléssé.
Fűnyírómnak ércest hangja
belebőg a déli csendbe,
ginkó levél álmot temet
frissen lenyírt gyepszőnyegbe.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Vaskó Ági
