Avi Ben Giora. : Meggyötört emberek – 7.

Nyomtatás

Kicsivel kevesebb, mit egy hónap alatt sikerült mindent elrendezniük. Meg tudták vásárolni az új lakást. Az átköltözés húzódott, mivel sok javítás, alakítás akadt a házon, amit a beköltözés előtt John és barátai akartak megoldani. John a főnökét kérte, ha lehet, kivenne egy hét szabadságot, hogy átköltözhessenek, és a még hátralevő munkálatokat befejezzék.

— Megadom az egy hetet John, ám vannak elmaradásaid, amiket most kellene rendezned, mielőtt szabadságra mész. Az egyik legfontosabb, ennek a George Mahoninak a feltételes szabadlábra helyezési kérelme. A családja kiirtása után még másik három embert akart megölni. A büntetése nagyrészét már letöltötte, úgy tűnik, megnyugodott. Tudom, beadtad a jelentésedet, és a véleményed is ott van. A tárgyalása nemsokára sorra kerül. Már most megmondhatom neked, hogy nagyjából mindenki arra fog szavazni, hogy engedjék ki. Nincs senkije, teljesen egyedül van. Az elmeorvosi szakértő is azon a véleményen van, feltételesen kiengedhető a társadalomba.

— Főnök, én szintén a kiengedése mellett lennék. Na, nem azért, mert mindenki megszavazta, hanem áttanulmányoztam az egész aktát. A tettére én sem tudok felmentést adni, de azt gondolom, ha még eddig nem is jelentette ki, hogy megbánta, amit elkövetett, annak sincs semmi jele, hogy a bosszúról nem tett le. Ez az, ami foglalkoztat, hogy szinte teljesen magába zárkózott, ki tudja, mi jár a fejében. Nem nagyon kommunikál a környezetével, és ő maga sem tudja, mit fog kezdeni, ha kikerül innen.

— Nem csak neked okoz ez gondot. Szinte mindenki ugyanezt mondta és írta a jelentésébe. Mi nem vagyunk elmeorvosi szakértők. Viszont az, aki az erre vonatkozó javaslatot adta, az elmeorvos, szakember. Ha mégis visszaesővé válna, nem minket terhel majd a felelősség.

— Ez engem azért nem nyugtat meg, főnök. Igenis ugyanúgy felelősség terhel bennünket, ha esetleg újból gyilkolni fog. Nagy reszkír egy ilyen embert szabadon engedni a társadalomba. Igenis van rajtunk felelősség, méghozzá nem is kevés.

— Akkor most meg akarod változtatni a véleményedet?

— Azt nem. Viszont szeretném tudni, hogy a feltételes szabadon bocsátás ilyen esetben hogyan működik? Gondolom, nem csupán havi rendszerességgel kell jelentkeznie, hanem folyamatosan ellenőrizni fogják a mozgását legalább egy évig.

— Valahogy úgy. Szó se róla, ez többletfeladatot ad egy másik osztálynak, de nekünk ahhoz már semmi közünk nem lesz. Tehát, amit kérek tőled, vehessük részedről is lezártnak az ügyet.

John igyekezett eleget tenni a főnök óhajának, de még a szabadsága alatt is ez foglalkoztatta. Még Sybill véleményét is kikérte.

— Én nem engedném ki ezt az embert még feltételesen sem. Egy szóval nem mondta ki, hogy megbánta az elkövetett tettét. Miért olyan biztosak benne a szakemberek, és azok, akiktől függ az elbocsátása, hogy azt a három személyt nem akarja-e megölni? Tudom, elég sokat ült a börtönben. Ám mi van akkor, ha ezen idő alatt egyfolytában csak a bosszún törte a fejét? Belelátott valaki a gondolataiba? Ti csupán csak véleményeztétek, mintha arról kellett volna dönteni, hogy az új hamburger a McDonaldban fogyasztható vagy sem, és az ára nem túl magas-e. Annak a három embernek, akiket annó meg akart ölni tudtok majd elegendő védelmet adni? Még ha adtok is melléjük embereket, egy pokol lesz az életük és a családjuké. Én a helyedben ellene szavaztam volna.

Johnt nagyon elgondolkoztatta Sybill véleménye. Ő is hasonló véleményen volt, de nem akart kilógni a sorból. Valahogy egy elfásult és szinte automatikusan dolgozó hivatalnok szerepébe bújt. „A főnök meggyőzött róla, hogy a további felelősség nem minket terhel. Ha esetleg tévedtünk, akkor nem mi leszünk akiken elverik a port. Az egyéni véleményemet meg tartsam meg magamnak”. Szégyellte kicsit magát, és a saját lelkiismeretét sem tudta kellőképpen megnyugtatni, de az új házban történő munka és a beköltözés elnyomott most minden más fontos gondolatot.

Egy kis házavatót is rendeztek. Meghívtak rá barátokat és régi ismerősöket, voltak vagy negyvenen a kerti partin, amit sajnos az eső kissé megzavart. Minden a legnagyobb rendben ment ezután. Csupán egy zavaró körülmény merült fel, a régi lakásuk. Kiadták ugyan és elég jó áron, de Sybill szülei nem voltak megelégedve. Nevezetesen azzal, hogy az új ház csak John nevén volt, ő a teljes jogú tulajdonos. Ezt szóvá is tették a lányuknak.

— Miért vagytok ezen kiakadva? — kérdezte tőlük Sybill. — Az új ház teljesen őt terheli. Neki kell fizetnie a törlesztéseket és a kamatokat. Jogos, hogy az egész az ő nevén van. Majd ha eladásra kerül a régi házunk, akkor a befolyt pénz felét követelhetem, mert az közös néven volt. Ám hol vagyunk még ettől? Ne akarjatok belőlünk semmit kipréselni. Kaptatok már tőlünk éppen eleget. Többet, mint amit annó ti adtatok.

Telt-múlt az idő. Sybill átkerült az egyetem könyvtárába. Johnnak el kellett volna végeznie egy kurzust, hogy nagyobb vezetői pozíciót kapjon, ám a felénél abbahagyta.

— Mi a fenének nem fejezed be? — kérdezte tőle Sybill szemrehányóan. — Így is éppen elégszer nem vagy itthon. Kibírtam volna nélküled azt a pár hónapot. A fizetésed így nem fog annyit emelkedni. Az meg csak súlyosbítja, hogy a főnökeid bizalma is kicsit megingott. Eddig úgy mehettél fel a „szamárlétrán” ahogy akartál, most majd kicsit vissza fognak tartani mindenben.

— Sybill! Nem bírtam tovább! Alig maradt valami szabadidőm. Nem bírtam összeegyeztetni a zenét, a fellépéseket, a munkát és a tanulást.

— És én mégcsak az utolsó helyre sem jutottam?

— Ne mondj ilyeneket, kérlek! Ki miatt vágtam bele az egészbe, ha nem miattad? Nem akartam volna ezt a nagy házat, ha tudom előre, hogy ennyi pluszt kell a nyakamba venni. Tudod, hogy rajtad kívül a zene a mindenem, ne kelljen lemondanom róla.

— És most válaszolj őszintén: azért hagytad abba, mert az új orvosi vélemény szerint soha sem lehet gyerekem és így nincs jövőnk?

— Dehogyis! Semmi köze hozzá! Ebbe sajnos bele kell nyugodnunk. Amivel gyanúsítasz, akár válókeresetet is beadhattam volna, hogy még fiatal vagyok, és gyereket akarok. Nem tettem ilyent és nem is fogok.