Jól sikerült a környezetváltoztatás, életük a legnagyobb rendben folytatódott. John már szinte el is felejtette a Mahoni szabadon bocsátásával kapcsolatos döntéseket.
Ám egy nap rendkívüli esemény történt.
A kiengedett rab egy kisvárosban telepedett le. Munkát vállalt, úgy tűnt, sikerült beilleszkednie a normális társadalmi életbe. Figyelték, és hetente kellett jelentkeznie a rendőrségen, mindent rendben találtak körülötte. Miután letelt a feltételes szabadság kiszabott ideje, megszüntették a figyelését, jelentkezésre sem kellet járnia. Aztán alig egy évre rá, hogy visszanyerte a teljes szabadságát, bekövetkezett, amitől sokan tartottak. Felkereste azt a családot, akiknek közvetve közük volt az előző életéhez. Három gyerek, férj, feleség esett áldozatul az újabb vérengzésének, és végül önmagával is végzett. Egy búcsúlevelet hagyott hátra, melyben megindokolta tette elkövetését.
Napokkal később John főnöke az összes munkaerőt, akik érintve voltak az elbírálással kapcsolatban, magához rendelte.
— Gondolom, már mindenki értesült az eseményekről — kezdte a kínos beszélgetést. — Senki se érezze úgy magát, hogy felelősség terheli az elkövetett gyilkosságokkal kapcsolatban, akármilyen véleményt is irt, és adott le. Nem tudhatta senki sem, hogy ennek az embernek valójában mi is járhat a fejében. Maguk a pszichológusok is értetlenül állnak, és egymásra mutogatnak. Ami megtörtént, arról senki sem tehet.
Szinte mindenki maga elé bámulva hallgatta tovább az előadást, de látni lehetett, ahogy sokan ekkor érezték először, mit is tettek. Talán azt, hogy nem lett volna jogában a társadalomba visszaengedni egy gyilkost, hiszen újból gyilkolt. Öt embert megmenthettek volna.
A főnök folytatta:
— Azt az utasítást kaptam a feletteseimtől, hogy aki önként távozni akar, az itt hagyhatja a munkáját. Ezt azért közlöm már most, mert a döntés másik részében az szerepel, hogy szinte mindenkit, akik érintettek, áthelyezik más büntetésvégrehajtási szervhez, az egész országban. Természetesen egészen más munkakörbe és beosztásba. Akik maradnak, és másfajta munkakörbe kapnak beosztást, azoknak ez nem jár rang és fizetéscsökkenéssel.
Többen csóválták a fejüket vagy halkan köhintettek.
— Befejeztem, uraim. Mindenkivel külön fogok még tárgyalni. Levelet fognak kapni, ki mikor kerül majd sorra.
John több társa is persze nemtetszését nyilvánította ki, amikor elhagyták a főnök irodáját.
— Nem mi vagyunk a felelősek, de rajtunk verik le — méltatlankodott egyikük. — Hova a fenébe menjek innét? Ugyan milyen új beosztást kaphatok? Mehetek sima sarki zsarunak, vagy közlekedési rendőrnek? Avagy betesznek valami irodába, ahol napi nyolc órában fogalmazhatok leveleket, aktákat rendezhetek? Köszönöm szépen, inkább keresek más munkát.
— Gondolod, hogy a személyi lapodon nem fog szerepelni, hogy hol dolgoztál, ha elmész egy állásinterjúra? Hivatalosan nem adhatnak ki semmiféle információt rólad, amivel csökkenhetik az esélyeidet egy új munkahely elnyerésénél, de ki tartja ezt be manapság. Na jó. Kötelesek még egy év után is megindokolni, ugyan miért nem téged vettek fel, miért mást. Ám azt már senki sem fogja vállalni, hogy az indokot esetleg megcáfolja, és munkaügyi bíróság elé vigye. Többe kerülne a leves, mint a hús. Mire bebizonyítaná valaki, hogy egyfajta „billog” van ránk sütve, addigra simán éhen is halhatunk, mert nem alkalmaznak.
— Nem gondoljátok, hogy ez a pasas, aki elkövette a mostani, és az előző gyilkosságokat, pontosan emiatt jutott odáig, hogy ölt? Az áldozatai, ha látszólag semmit sem tettek ellene, talán valahol mégis hibáztak? Tehettek volna bármit, hogy vagy áthelyezik, vagy valami egyszerűbb és kevesebbet fizető, de munkához jutassák? Módjukban lett volna, illetve a főnökeik figyelmét felhívhatták volna arra, mekkora veszélyeket rejt magában a tömeges munkanélküliség.
— Ezzel azt akarod mondani, hogy majd közülünk is akad valaki aki „bekattan” és balhét rendez? Semmi értelme nem volna. Nem élünk a dzsungelben, és az önbíráskodás nem megoldás.
Szétszéledt a társaság, mindenki ment vissza a munkájához. Johnt két nappal később rendelte magához a főnöke. Két álmatlan éjszakájába került. Noha Sybillnek elmondta milyen változásokra kell számítaniuk, és főleg neki, felesége semmilyen érvel nem bírta megnyugtatni.
A megbeszélt időben John jelentkezett a főnökénél.
— Tudom, hogy nehéz egyedül dönteni, John. Megpróbálok segíteni neked, de a döntés természetesen a tiéd. El tudom intéztetni, hogy itt maradj a büntetésvégrehajtóban, mint őr.
— Micsoda? Legyek „smasszer”? Ezt nem gondolod komolyan, főnök? Semmivel sem könnyebb őrnek lenni, mint rabnak. Pusztán annyi a különbség, hogy a szolgálat letelte után kimehetek a négy fal közül, a saját otthonomba. Bármi másra hajlandó vagyok de erre nem. Költözni nem tudok, mert itt az új ház, a kölcsön és hadd ne soroljam. Amíg elcserélem, vagy értékesítem, addigra elmegy a másik felajánlott állás. Hónapokba tellne, amíg mindent elrendezek magam körül.
— Ezt mind tudom. Mégsincs most más választásod, el kell vállalnod. Biztosítlak, hogy maximum egy évet kell így lehúznod, amíg elül a nagy vihar az ügy körül. Utána vissza tudlak venni irodai munkára, ahol eredetileg is dolgoztál. Még a fizetésed is valamivel magasabb lesz.
— Meg kell beszélnem a feleségemmel is mindezt. Egyedül nem tudok, és nem is akarok dönteni.
— Természetesen John. Két nap múlva várom a válaszodat.
John komoran tért haza. Elmesélte Sybillnek, mit beszélt a főnökével.
— Mit akarsz választani? — szegezte neki a kérdést. — Én nem akarlak kényszeríteni. Benne vagyunk, pontosabban csak te egy nagy adósságban. A régi házunk egyelőre fedezi a költségek egy részét. Nem kell fizetnünk a banknak. Viszont ennek a háznak is van rezsije. Én keresek most 1200 fontot. Ha kicsit meghúzzuk a nadrágszíjat, ki tudunk belőle jönni. Persze, ha kiesik a te jövedelmed, ami jelentős összeg, nem tudunk ide-oda menni. Nem járhatsz ingyen zenélni, és annak az életnek vége lesz, hogy három-négy alkalommal utazgass szerte az országban, hogy valami romos pubban szórakoztassad a közönséget. Mondanám azt, hogy keress olyan elfoglaltságot, ahol folytathatod a zenélést, ám semmi papírod nincs róla, végeztél-e valamilyen iskolát, van-e zenei képzettséged, stb. Nem mintha sokat számítana. Sok az eszkimó, a zenész, és kevés a fóka, a munkalehetőség. A legjobb barátod is zenész, ám mégsem tud belőle megélni. Újságírásból él, a zene csak amolyan hobby, mint neked. Illetve most már csak múlt időben. Mert akár elvállalod, akár nem, az esetleges új munkát, nem lesz semmi időd rá. Tehát mit fogsz dönteni?
— Mit dönthetek? Maradok, és elvállalom.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:20 :: Avi Ben Giora.
