Rég belefért egy lélegző családba,
az egynapos, s ki már a végit járta,
az ember bízott, furcsamód örülte,
ha igaza az asztalt körülülte,
bár ősi rend jelölte ki a tisztét,
de elfogadta, nem ölte irigység,
s a Jóisten idővel rangsorolta,
hogy kinek miként változik a dolga,
nem volt eleje, se vége a sornak,
az emberöltők úgyis összefolytak,
és szállt apáról fiúra a lányhad,
az öröm, harag, jóság és a bánat,
így volt sokannyi szokott évek óta,
ma gépzene zeng, elmaradt a nóta,
az öreg külön, külön a középső,
a legifjabbnak nem gond még a lépcső,
szétfolyt a világ, körbevándorolnak,
hogy új helyet álmodjanak a honnak,
mint áradat, neki a messzi síknak,
ott megtanyázni, hova nem is híttak,
már idegen fák adogatnak árnyat,
nincs asztala a szétszakadt családnak,
így zuhog kis és nagy baj a világra,
meg félelem, s a karaj kenyér vágya,
a szürke szükség végül máshová visz,
így él egyedül régóta anyám is,
így leszek én is, te is majd magányos,
így lesz tanyából előbb-utóbb város,
és más gondjából semmiség maholnap,
s elárvulnak a sírkertben a holtak.
Legutóbbi módosítás: 2015.08.04. @ 07:33 :: Böröczki Mihály - Mityka
