Kérted egyszer, de – akkor – nem jött válaszom:
“Pilla, kérlek, meséld el, szemed milyennek lát…”
Hogy milyennek? Akkor kimondom, vállalom,
Embernek, igen, téged, s úgy, mint ki szívvel jár;
ki éretten épít homokvárat, ha jó,
kinek kezében ott a kard, ha veszélyt érez…
nem titkolva gyermek énjét: valót valló
őszinte válaszát, ha tőle bárki kérdez.
Kinek két kulcsa van otthonához, mert kell
egy, hátha – nem hagyok az utcán senkit, fázik -…
kinek a hangja igazi értelmet kelt
ott, ahol már minden romlottságot burjánzik.
Ki csak egyet ad, pontosan az utolsót,
akkor is, ha nem marad magának már semmi,
ki nem divatból ereszt le annak gyolcsot,
ki zuhan, mert úgy érzi jobb ugorni…menni.
Ki úgy ölel, hogy már fáj, mert tudom, szégyen,
ahogyan imád, mint senki… tudva, nem lehet
az Egy, ki mellettem lehet akkor éppen,
amikor felelőtlenül hibákat teszek.
Nézem, mikor útja hiánytól árnyékolt.
Félek, és könyörgöm… ah, sose higgye azt, ha
lépni kénytelen: Isten, mit borítékolt…
széppel telíteni képtelen. Higgye azt, ma
élni boldogság, s van, kit neki tartogat,
mint olyan hely, hol ő rendező, és hős harcos,
ki nem képzeli, álmodja a csókokat,
hanem éli, mert a lét sugara nem karcos…
Kérdezted. Így látlak. Remélem megérted,
miért vagy olyan fontos… Nem hazudom vágyam:
kép, hol valaki színekbe ölel téged,
s te nem hívsz, de érzem… “Pilla, csakis rá vártam”.
Vallottál Te is, és Én is most megtettem.
Tudom, hogy mit érdemelsz, pont ezért kimondom:
higgy nekem, Mizsim, mert mindig is éreztem,
egyszer igaz lesz fentebb jövendölt kép-módom.
(2015. augusztus 22.)
© Pilla
Legutóbbi módosítás: 2015.08.22. @ 13:32 :: Pilla S.M