Elmúlt két óra tíz perccel — nézett az órájára Laci. Idegesen fel-alá járkált a kórház előtt. Bánfi elfelejtette volna a találkozót?
Fékcsikorgatva, a port fölverve állt meg mellette egy öreg autó. A hadnagy ugrott ki belőle.
— Ne haragudjon, hogy késtem — nyújtott kezet Lacinak. — A házaspár, aki megtalálta Heszli Rékát, bejött a kapitányságra, hogy érdeklődjön felőle és elbeszélgettük az időt. Nagyon érdekes társalgás volt. Az asszony szerint térfigyelő kamerákat kellene az utcákban elhelyezni az ilyen esetetek elkerülése végett. Nem tudtam meggyőzni arról, hogy ez lehetetlen.
— Pénzkérdés?
— Az hát, de… Ahol mindennaposak a bűnesetek az utcán, ott sem rakják tele a városokat kamerákkal.
Laci vett egy mély levegőt, mégsem szólalt meg. A hadnagy kérdőn nézett rá, de csak intett.
A portán bejelentkeztek. A portás telefonon felszólt az osztályra, hogy itt vannak.
— A doktornő várja magukat. Második emelet. Csöngessenek…
A lift helyett a lépcsőt választották. A csöngetésre egy szigorú, középkorú férfi nyitott ajtót.
A kortermek előtti széles folyosón több beteg és pár látogató tartózkodott. Kíváncsi szemek kísérték őket, ahogy elhaladtak közöttük. Volt, aki közelíteni akart feléjük, de a betegápoló megálljt parancsolt nekik. Egy különálló asztalnál szép arcú, fiatal nő ült. Figyelte őket. Nem látszott betegnek. A kezében toll, előtte egy franciakockás füzet, tekintetét nem vette le róluk, úgy írt néha bele.
Laci, ahogy elhaladtak mellette, odaköszönt neki.
— Jó napot kívánok!
A lány felállt, elindult feléjük. Két kezét ökölbe szorította.
Kinyílt a doktornő irodájának ajtaja.
— Anna!
A doktornő szavára megállt a nő. A két férfi megtorpant.
— Ugye írtál most is egy verset?
Elnézett az ablak felé, miközben válaszolt.
— Igen.
Hangja tisztán csengett a nehéz levegőben.
— Kik ezek a férfiak? — fordult a doktornő felé.
— Az urak a rendőrségtől vannak. Később, ha akarod, meghallgatom a költeményed. — A két férfi felé fordult. — Fáradjanak az irodámba!
Laci figyelte a lány arcát. Nem látszott rajta az őrület jele. Anna hirtelen mozdulattal kitépte a lapot a füzetből, és Laci felé nyújtotta.
— Szomorú a szemed. Tudom, hogy fáj… Erős vagy…
Laci elvette a papírt.
— Köszönöm.
Anna visszaült a székre. Ölébe tette a füzetet és úgy írt bele, hogy szemét le sem vette a berácsozott ablakról.
A bemutatkozás után, Hajósi és Bánfi helyet foglalt a diófából készült hatalmas íróasztal előtt álló két fekete bőrfotelben.
Laci csak forgatta kezében az enyhén gyűrött, hanyagul összehajtott papírlapot. Azonnal el akarta olvasni, de nem lehet udvariatlan a doktornővel szemben.
Dr. Horu Angelika észrevette a mozdulatot és Laci szemében a sóvárgást.
— Olvassa el nyugodtan — mondta mosolyogva.
Visszamosolygott rá, és egy „köszönöm” mellett széthajtotta a lapot. Először magában olvasta a sorokat, majd halkan belekezdett…
— … Ne siettesd a rohanó időt, hagyd, hogy átölelje a világot, az apró részecskék összecsapódása, a Lelkek tánca… — Nagyot sóhajtott, ahogy befejezte az olvasást. — Nem egy őrültre vallanak ezek a gondolatok — fordult az orvos felé.
— Az elmebaj sokféleképpen nyilvánul meg. Szinte minden pszichiátriai eset mögött egy krízis helyzet található, ami lehet súlyosabb vagy enyhébb lefolyású. Veszélyeztető magatartást mutat, az egyén kárt tehet másokban, illetve saját magában. Anna kapcsolata nem megtartott a külvilággal szemben, a külső ingerekre másképp reagál, mint az átlagember. Tudati állapotában gondolkodási, viselkedési és észlelési zavar is szerepel, öngyilkosságra buzdító hallucinációs rohamok lépnek fel nála. — Laci arcát látva folytatta. — Tudom, nem látszik rajta, de biztosan észrevették, az ökölbe szorított ujjakat, a réveteg nézést…
— Meggyógyulhat? — vágott a szavába Bánfi.
— Erre nehéz lenne felelősségteljesen válaszolni.
Szilvi nagyokat ásított íróasztala mögül. Nem kellett volna megennie azt a babgulyást. Ő csak egy könnyű salátát akart ebédelni, de Zalán olyan jóízűen ette azt a levest. A kolbászt minden rábeszélés ellenére kihagyta, de a hurkának nem tudott ellenállni. Pár aprócska falatot csípet társa adagjából. Most meg fáj a gyomra. Régen evett már ilyen nehéz ételeket. Nem diétázott, de tudatosan kerülte a házias, zsíros kosztot, most meg nesze neki…
Kíváncsisága ellenére örült, hogy Zalán becsukta a köztük lévő ajtót, mikor megérkezett az a házaspár. Annyit még hallott, hogy Heszli Réka felől kérdezték a hadnagyot.
Hogy az álmot kiverje a szeméből az iratszekrényben kezdett pakolászni, de gondolatai állandóan elkalandoztak az étkezdébe.
Telefonbeszélgetésekből, a személyes találkozásokból sok mindent tudott már Bánfi Zalánról, de meglepte az az őszinteség, ahogy gyermekkorukról, nagy szerelmekről, a férfi volt házasságáról, az életükről beszélgettek. Sokat nevettek a régen volt csínytevések felelevenítésén. Mint két régi jó barát… és itt villant be Szilvinek, hogy ebéd óta nem mint hadnagyra vizualizál, inkább a férfira, amit az is igazol, hogy már utónevén gondol rá. A felismerés meglepte. Évek óta ismeri, de az egyenruha mögött nem látta az embert. Hosszú idő óta nem nevetett már ilyen felszabadultan. Mi történt? Hisz egy egyszerű ebédet töltöttek el együtt. Nem értette a benne zajló érzelem áradatot, ami felszabadította régen alvó érzékeit. „Ennyi idő alatt nem változik meg az ember” — dühöngött magában, de szeme csillogott és arcára a mosoly apró ráncokat csalt.
— Akkor most Zalán a nagy ó, de lehet, hogy idővel a nagy ő lesz?
Legyintett. Próbálta elhessegetni a gondolatait, de minduntalan a hadnagy, mosolygós arca jelent meg előtte.
— Ne ámítsd magad! — szólította fel magát. — Ne ámítsam magam?
Ahogy hirtelen sarkon fordult, ott állt előtte Bánfi.
— Nem magának szólt a… a…
— Aha — sejtelmes grimasz jelent meg a férfi arcán.
— Ne vonjon le következtetéseket, hadnagy úr! — sziszegte a fogai között Szilvi.
— Rendben. Majd megbeszéljük. — Szilvi a szavába akart vágni, de maga elé tartott kezével beléfojtotta a szót. — Főznél nekünk kávét? — és a lányra kacsintott.
Megsemmisülve állt a hadnagy előtt.
— Igen, főzök, hisz ez a dolgom — enyhe gúny érződött a hangján.
Bánfi azonnal észrevette, amit magában mosollyal nyugtázott. „Tehát én sem vagyok közömbös a számára” — gondolta.
— Azonnal itt lesz a kávé — mondta a házaspárnak.
Kis kerek tálcára rakta a csészéket, cukrot, tejport és édesítőt. Mosolyogva lépett az irodába.
— Hogy kérik a kávét, asszonyom?
— Két cukrot és egy kis tejport kérek — mondta a nő.
— Én üresen iszom, csak úgy feketén — válaszolt a férje.
— Hadnagy úr, tudom, ön édesítővel szereti — fordult Bánfi felé.
Mindenkinek a kezébe adta a kávéját és somolyogva elhagyta az irodát. Nem csukta be maga mögött az ajtót, leült az asztalához és várt. Nem is kellett soká várakoznia. Az iroda felöl erős köhögés és csörömpölés hallatszott. „Az a kanál só elérte a kívánt hatást” — kuncogott magában.
— Két szendviccsel indultam hozzád — lépett be Léna —, azonban Margitkával megettük, de ha éhes vagy, hozok neked is.
Réka nem nézett rá, úgy válaszolt.
— Nem vagyok éhes.
Már az ajtóból észrevette, hogy a Biblia érintetlenül áll a lemezszekrénykén, ahová tette.
— Miért jött, doktornő?
— El kell, mondjam, a rendőrség elfogta a támadódat.
— Hurrá!
Hangja gúnyosan csengett, kezeit ökölbe szorította.
— Kórházban van. — Pár perc hallgatás után megkérdezte. — Nem érdekel, miért van kórházban?
— Nem.
— Édesanyád egy első világháborús fegyverrel meglőtte.
— Tényleg? — mondta inkább, mint kérdezte, közömbös, tompa hangon, majd lassan beszélni kezdett. — A dédapámé volt még… Anyu a padláson, a majban dugta el. Tizenkét évesen egyszer a kezemben tartottam. Ha akkor merem használni, akkor… — elhallgatott.
— Mindez akkor történt, mikor édesapád megerőszakolt?
Réka most nézett rá először.
— Igen, akkor le akartam lőni. Mikor saját vérembe fagyva észhez tértem, egyenest a padlásra mentem. Tudtam, hogy hol rejti anyám a pisztolyt. Csak az járt a fejemben, hogy megölöm. Az igazság az, hogy nem tudtam igazából, hogy miért, de gyermeki lelkem a halálát kívánta. Nem tudtam valójában mi is történt velem, de azt tudtam, hogy nem lett volna szabad megtörténnie. — A takarója sarkát gyűrögette, látszott rajta, hogy fáj az emlékezés, de a harag erőt adott neki, hogy folytassa. — Remegett a kezem, ahogy a kezembe vettem a csomagocskát. Kihajtogattam az olajos kendőt és ott volt előttem dédapám régen használt fegyvere. Emlékszem, mint a borsószem akkora golyó volt benne. A nagyapám bőrcsizmája a tető egyik fagerendájába vert szögre volt felakasztva, hogy ne törjön meg a szára. Arra gondoltam az az apám. Céloztam. Nem mertem meghúzni a ravaszt, képtelen voltam még egy régi lábbelire is rálőni… Térdre rogytam, egész testemben remegtem. Féltettem magam. Sírva raktam vissza a helyére szabadulásom tárgyát. Sok év telt el azóta…
Rezzenéstelen arccal ült, a legapróbb érzelem jele sem látszott az arcán.
— Jól tetted Réka, hogy nem lőttél akkor.
— Biztos, doktornő?
— Igen, biztos vagyok benne. Nem váltál gyilkossá.
— Igaz. Gyilkossá vált az anyám.
— Nem hiszem, hogy a halálát kívánta annak a féregnek, inkább csak megnyomorítani akarta. Egy biztos, több nőt nem erőszakol meg. Anyád szétlőtte a heréit.
— Nem sajnálom. Mi van anyámmal?
— Ő is kórházban van. Összeomlott. Az őt kivizsgáló orvos úgy ítélte meg, hogy veszélyes önmagára és a körülötte lévőkre.
— Sok-sok évet késett… — arcán egy könnycsepp folyt végig.
folytatása következik…
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:16 :: Adminguru
