Páriák vagyunk
saját életünkben,
kirekesztve onnan
magunk magunkat.
Életünk ajándék.
Így kellene
fogadni azt is,
mit időnként
penitencia gyanánt
mér ránk végzetünk.
Mégis mennyi
zokszót hallunk.
Ágálunk tények ellen
és tetteink miatt,
melyeket elkövettünk
szeretteinkkel szemben.
Nincsen más ellenség,
kifordult lényünk
játéka csupán e
torz szélmalomharc.
Páriaként élve,
hamis illúziókból
fonott kalácsunkat
majszoljuk duzzogva.
Feledünk minden
hitet és reményt.
Lelkünkben örökös
tél van, tavaszt,
nyarat és őszt
sohasem látunk.
Sorsfordítónak
elhúzhatnánk
a magunk szőtte.
nehéz drapériát,
ablakot tárva
e huncut világra.
Engedjünk be fényt,
apró örömöket
és a lábujjhegyen
lopódzó szerelmet.
Csigaházunk börtönéből
kibújva dobjuk el
pária köntösünket.
Lubickoljunk bátran
a mindent feloldó
szerelem forrásában.
Ragadjuk kézen
a tétovázó holnapot
s lehunyt szemmel
csókoljunk serényen.
…lelkünk sebei
gyorsan beforrnak
s mint kígyó a bőrét,
ledobjuk terheinket…
