Reggel korán ébredt, már ahhoz is volt kedve, hogy készítsen magának két meleg szendvicset, és meg is egye a kávé előtt. Míg főtt a kávé felhívta Szabinát.
— Helló! Szabina, hogy vagy?
— Helló, Imi, te vagy? Kösz, én megvagyok. Veled mi újság?
— Sajnos semmi változás. Mi van bent?
— Csak a szokásos. Gőzerővel dolgozunk az új lakóparkon. Lassan összeáll a kép.
— Tegnap elmentem és megnéztem. Van pár ötletem. Ha este átjössz, megmutatom.
— Jó. Mikor leszel otthon?
— Öt körül, és várlak. Szia!
— Ott leszek. Szia!
A szálloda halljában nem sokat várakozott, mire lejött Szabó András. A bőröndöket berakták a csomagtartóba, és már indultak is. Útközben nem sokat beszéltek. A reptéren indulás előtt még maradt idejük egy kávéra.
— Talán mégis maradnom kellene… — szólt az öreg halkan.
— Utazzon el nyugodtan! Hiszen látta, hogy jó kezekben van, most többet nem tehetünk, csak várunk és reménykedünk.
Hosszan hallgattak. Mit is mondhattak volna? A fájdalmas gondolatokat nem lehetett szavakba önteni. Bemondták a gép indulását. Imre elkísérte az induló kapuhoz, megvárta, amíg eltűnik a folyosó kanyarjában.
Visszament a kocsihoz és elindult a város felé. A kórházban a szokásos sürgés-forgás fogadta. A nővérek barátságosan üdvözölték, mintha ő is az osztályhoz tartozna.
Ahogy leült, a kórterem félhomályába azon gondolkozott, hogy miről meséljen ma. Maga sem tudta miért, most életének egy igen fájdalmas szakasza jutott eszébe, no meg az, hogy milyen jó lett volna, ha akkor Krisztina mellette van. Ha lett volna valaki, akinek elmesélheti a bánatát.
Most halkan és lassan kezdett beszélni hozzá. Fájt minden szó, és emlékkép, amely eszébe jutott.
— Amikor elvégeztem az iskolát, egyszer még visszamentem Parajdra. Meg akartam találni a családomat, ha egyáltalán maradt még valaki. Meg akartam érteni, hogy miért vagyok ennyire egyedül a világban. Először megkerestem a házat, ahol anyuval laktunk. Sokáig csengettem, de nem jött ki senki. A kutyaugatásra, a szomszédból jött elő egy néni. Megkérdezte, kit keresek, én meg előadtam a történetemet. Mire a végére értem emlékezett ránk. Elmesélte, hogy anyu nála sírt sokáig, amikor engem elvitt a nagymamámhoz, de abban reménykedett, hogyha hazajön a kórházból, akkor újra együtt lehetünk. Sokáig volt korházban, a szívével kezelték. Amikor hazaengedték, azonnal eljött értem, de nem talált, sem engem, sem a nagymamát, még a házat is lebontották, ahol lakott. Sokáig járt hivatalról hivatalra, leveleket írt mindenkinek, hogy segítsenek neki megtalálni engem.
A néni azt mondja még a tévében is volt, egy riport róla. A reménytelenség felemésztette minden erejét. Egy nap rosszul lett, elvitték a mentők. A második infarktust már nem élte túl. Emi néni eltett néhány fényképet, meg hivatalos iratot. Ideadta őket. Én megköszöntem, és eljöttem. A dobozt, csak otthon nyitottam ki… Majdnem belehaltam a fájdalomba. A képekről visszanézett rám anyu kedves arca, amelyet annyira szerettem. Szinte még a hangját is hallottam a lelkemben. Hosszú időbe telt, mire sírás nélkül meg tudtam őket nézni. Azóta a szívemben őrzöm valamennyit.
Elmentem megkeresni a nagymamám házát is. Tényleg lebontották, most egy irodaház áll a helyén. Annyit tudtam meg, hogy szanáláskor a lakók vagy másik lakást kaptak, vagy elhelyezést egy szociális otthonban. A mama az otthont választotta. Valószínűleg oda nem vihetett magával, ezért adott intézetbe. Egy év múlva nagy influenzajárvány volt. Ő is elkapta… A magas lázzal nem tudott megbirkózni a szervezete. És itt megszakadt a szál. Nem volt ki után kutassak… Tudomásul kellett vennem, hogy magamra maradtam.
Nagyot sóhajtott, nagyon felzaklatta az emlékezés. Egy darabig csak könnyei peregtek. Csend volt, csak valamelyik műszer halk zümmögése hallatszott. És akkor úgy érezte, mintha Krisztina keze megmozdult volna, mintha az ő kezét akarná megszorítani, együttérzése jeléül. Talán csak a képzelet játéka? Amiért annyira vágyott erre az együtt érzésre? Mégis izgatottan kezdett figyelni. A mozdulat megismétlődött! Gyenge volt, mint egy lágy fuvallat, csak egy pillanatnyi rezdülés. Mégis talán az életet jelenti! Azonnal nyúlt a nővérhívóért. Egyszerre többen léptek be.
— Mi történt? — kérdezték.
— Mintha megmozdult volna a keze!
Feszülten, néma csendben nézték a lányt. A mozdulat nem ismétlődött meg.
— Talán csak egy izomrándulás — vélte az egyik orvos.
— Kérem, hagyja most pihenni — mondta egy másik, és egy nővér gyengéden kitessékelte a kórteremből.
Látva a kétségbeesését megígérték, hogy egy nővér ott marad, és azonnal értesítik, ha valami történik.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:21 :: P. Borbély Katalin
