Mit tudják ők, hogy mi ölt testet benned,
mely részek állnak össze egésszé,
mi vágyaidból rútul szertefeslett,
s gyér örömöd ma is betetézné.
Mit ér a félkész befejezetlenül,
törzsi villongás átfestett múlthoz.
Torzó várrom az, mely örök ködben ül.
Olthatatlan szomj kiszáradt kúthoz.
Ismerni kellene megszelt kenyérként
éhség ízét megcsömörlötten is.
Érezni, mért fáj, ha ocsú az érték
üres-magasban összetörten is.
S addig. Vetni kell, míg szétszakít a Nap
dús fénnyel, vagy rád borul hűs árnnyal.
Menni tovább, ha jussodból más arat,
míg életed felér száz halállal.
Legutóbbi módosítás: 2015.09.19. @ 09:18 :: Seres László
