Kedves Rebeka, kicsit belejavítottam, kérlek, nézd át, javítsd – és várom vissza…
Gyönyörű napfényes tavaszi délután volt. Az aranyló sugarak átsütöttek a virágba borult fák ágai és levelei között megszínezve a parkot, az égkékje(mivel nem a színárnyalatról van szó, hanem az ég tulajdonáról) ég kékje ragyogott felettük, amit egyetlen felhő sem árnyékolt. Az emberek boldogabban, mosolyogva mentek végig a sétányon, hisz rég volt már ennyire jó az idő. Egy nagymama az unokájával sétált ezen a délutánon, a kisfiú nagyon mozgékony volt, mindent megnézett, ami mellett csak elment, össze-vissza rohangált, a nagymama nehezen tudta lefékezni, bár néha sikerült, és olyankor egy kicsit kézen fogva ballagtak egymás mellett, de ez általában nem tartott sokáig.
— Mi az ott? — mutatott kíváncsian egy pad felé, és már el is szaladt. Nem volt messze amerre mutatott intett, így a nagymama nem rohant utána, csak kicsit felgyorsította a lépteit, hogy hamarabb utolérje.
A kisfiú megtorpant a pad előtt, és értetlenül bámult az ott ülő szoborra. Egy apáca volt az, mintha csak megfáradt volna, úgy pihent ott, kezei az ölébe ejtve, oldalra nézve nézett, mintha csak az embereket figyelné, arca kissé bánatos és egy könnycsepp folyik végig az arcán.
— Ez egy apáca? — kérdezett rá, csakhogy biztos legyen benne.
— Igen — lépett mellé a nagymama. (csak ide kell a pont, itt ér véget a mondat)
— Miért ül itt? — kíváncsiskodott.
— Az egy nagyon hosszú történet — felelte egy nagy sóhaj kíséretében, mert pontosan tudta, hogy most mi fog következni.
— Meséld el! — kérlelte és óriási gombszemekkel a nagymamára pillantott.
— Rendben — egyezett bele és leült a padra.
Történetünk Története messzire nyúlik vissza — kezdte. — Körülbelül 60(irodalmi műben négytagú számjegyig kiírjuk betűkkel) hatvan évvel ezelőtt történhetett. Volt egy lány, akit gyerekkorában a szülei odaadtak az apácáknak, hogy neveljék fel, mert ott jobb helyen lehet. Kisbaba volt még akkor, így ott nőtt fel az apácák között, akik nagyon figyeltek rá, saját gyerekükként nevelték gondoskodtak róla.
Az idő telt-múlt és a kisbaba felnőtt, magas lett, vékony és gyönyörű szép. Arca üde volt és életerős, jelleme ehhez hasonló, olykor makacs, nehezen irányítható, tántoríthatatlan. Igazi rossz csintalan gyerek volt, bármennyire szerette Istent és hitt benne, hisz egész életében ezt hallotta, ebben nőtt fel, mégsem gondolta úgy, mint a többi apáca, hogy mindent Isten irányít, és mindannyiunkkal terve van. Abban hitt, hogy a sorsunkat mi alakítjuk, nem pedig egy nálunk hatalmasabb erő.
(hiányzik valami, mert attól senki sem lett apáca, hogy zárdában nőtt fel, legfeljebb novícia, míg fel nem szentelik)
Nem bírta az ottani bezártságot, a tehetetlenséget és az unalmat, gyakran kiszökött éjszakánként, leginkább csak sétálni, szerette nézni az esti fényben pompázó fákat, embereket. Közben pedig azon gondolkozott, hogy neki miért kell ott lennie, miért nem lehet olyan, mint a többi 22 huszonkét éves lány?
Egy ilyen éjszakai sétája során találkozott egy fiúval, a történet itt eléggé ködös, állítólag szó szerint egymásba botlottak, nem is ez a lényeg. A lány szerelmes lett, el volt varázsolva, folyton mosolygott, amit a többi apáca is észrevett, de elkönyvelték egyfajta megvilágosodásnak Isten felé, pálfordulásnak.
Ez a szerelem pedig erős szenvedéllyé erősödött kettejük között, ahogyan egyre többször találkoztak éjszakánként. Egy idő után a lánynak elege lett abból, hogy csak este láthatja, mert napközben be van zárva. Elmondta az apácáknak, hogy el szeretne menni. Nehezen vettek tőle búcsút, de nem állíthatták meg, mert megfogadták, hogy ha valaki el akar menni, elengedik, de ha vissza akar jönni, kötelességük visszafogadni.
A lány boldog volt, annyira, mint még életében soha. Nem gondolta, hogy egy fiú kell ahhoz, hogy rájöjjön, mennyire nem szeretett ott lenni nem neki való az apáca élet. Azt gondolta, hogy innen már minden jó lesz, örökre együtt lesznek, semmi nem választhatja majd el őket, de nem így lett…
A fiú körbevezette őt a városban, annyi helyen járt, szinte mindent ismert a környéken, a legszebb épületeket, fákat, kilátást, mindent, ami csak örömet tud szerezni az emberi szemnek. A lány élvezte, hogy egyáltalán vele lehet, és hogy ennyi csodálatos hely van ezen a világon, amit ő eddig nem látott, mert be volt zárva bezárva élt.
A lánynak nem voltak szülei, vagyis lány nem ismerte a szüleit, voltak valahol, csak ő se tudta, hogy hol, soha nem látta őket, mindig faggatta az apácákat, de az évek alatt egyre rosszabb volt lett a memóriájuk és már nem emlékeztek rájuk olyan tisztán, mint akkor kezdetben. A fiúnak viszont nem is voltak szülei, meghaltak pár évvel ezelőtt.
A fiú Ő napközben egy építkezésen dolgozott, így ő a lány addig egyedül maradt a városban. Mindig ide jött ki, leült erre a padra, és csak nézelődött maga körül, csodálta a tájat, az embereket, és úgy mindent összevetve. Éjszakára viszont nem tudtak hova menni. Volt, hogy sikátorokban, elhagyatott házakban laktak húzták meg magukat, pár ingyen szállón is megfordultak. Itt kaptak ételt, italt és ruhát, így a lány levehette az apácaruháját.
Sokáig ment még ez így, a lánynak elege lett, túl sok nehéz volt ez neki, itt se tudott magával mit kezdeni, de hisz az apácáknál legalább volt hol aludnia… de nem szólt róla semmit zúgolódott. Túlságosan szerette a fiút, még azt sem vette észre, hogy rendszeresen megcsalta őt. Míg egy nap elé nem állt, és meg nem mondta neki, hogy szakít vele, mert valaki mást szeret. A lány teljesen összetört, ezernyi darabra roppant szét, mintha a saját lelke üvegből lenne, a fiú pedig, mint valami vázát a falhoz vágta volna.
Felvette apáca ruháját, Könnyeit törölgetve jött el ide, ehhez a padhoz azon az éjszakán. Lefeküdt ide, s elnyomta az álom. Az éjszaka leple alatt viszont eleredt a hó, éppen január volt, a hőmérséklet is 0 fok alatt állt, de nem érdekelte is érezte. Azon az éjszakán megfagyott, és csak másnap találták meg ugyanúgy feküdve a padon egy odafagyott könnycseppel az arcán.
Pár évvel ezelőtt csináltattak az készült emlékére ide egy szobrot ez a szobor, hogy senki ne feledje el a történetét, és a városi legenda szülőről gyerekre szálljon.
A kisfiú csendben elgondolkozva hallgatta végig, majd a mellette helyet foglaló apácára nézett.
— Boldognak tűnik — jegyezte meg.
— Most már az is — nézett a kisfiúra mosolyogva. — Olyan helyen van, ahol mindig is szeretett lenni.
Legutóbbi módosítás: 2015.09.13. @ 13:05 :: Seres Rebeka
