nyüszítenek
az ajtó előtt, fáradt
hangok verdesik
hétköznapi
szárnyaikat a nyári fákon,
feküdj mellém…
Szerelem.
Tíz lakattal zártam az ajtót.
Visszük egymást kéz a kézben,
mezítelen…
Arcod arcom, szemed tükröm.
Én Istenem. Te Istened.
Ki mondja meg,
hány csillag-
zuhanás,
életünk…
Életed. Életem.
Hunyd le szemed,
szerelem…
Ma csontokból növesztünk
szárnyakat. Bordánk alatt
robban
a madárarcú nyár,
karok, lábak, vállak
zsibbadtan kapaszkodnak egymásba.
Tíz ujjal. Tíz körömmel.
Tartasz. Édes
húsú ölelésben.
Tíz sóhajjal. Suttoglak. Zihálva.
Önzőn magamnak.
Túl a lebbenő hajnalokon.
Ma. Holnap. Tegnapután. Kiszakad
burkából
a világ,
árad, elterül. Alattunk.
Felettünk.
Moha nő a lakatlan égen,
nádak nyújtóznak a sűrű kékben.
Átússzuk az összegyűrt végtelent,
kéz a kézben,
mezítelen…
Bolyhos csendek fészkében
arcunkat firkálja a hold.
Tartsd
lélegzetem
kezeid közt.
Szél vagyok, te a felhő…
Ringat a mély,
szerelem…
Virraszd csendjeinket,
míg szíveden hintázom,
mint konok gyermek,
a zsibongó, átlátszó tereken.
