Ím, az én lelkem udvara,
olyan mint a mező,
az egyik sarkában virág,
a másikban gaz nő,
egyik felében az Isten
kegyelmét találom,
átellenben, vele szemben,
az ördögöt látom.
Ím, az én lelkem udvarát
patak vize mossa,
egyszer gyorsan szalad körbe,
szerelmet hordozva,
máskor búsulva csordogál,
könnyeimtől telve,
fekete fellegek alatt,
gyöngyeit elvesztve.
Ím, az én lelkem udvarán,
vetek és aratok,
hittől korhadó tornácán
ráncokat faragok,
beállok a kapujába,
kitárom a szívem,
ki úgy köszön: – Adjon Isten!
magamhoz ölelem.
Legutóbbi módosítás: 2015.09.19. @ 10:30 :: Thököly Vajk