— Apuu, miért akarják börtönbe zárni László Petrát?
— Kit? — kapta fel a fejét a széken állva, épp egy csavarral való közelharcban egyelőre alulmaradó Dénes, kislányára nézve.
— László Petrát, az N1 TV riporterét — felelte Mesike, akarom mondani Emese, mert már egy ideje allergiás volt eddig büszkén viselt becenevére. Hiszen ő már szinte betöltötte a tizenkettőt, és százhetven centijével meg majdnem negyven kilójával már nőszámba megy, pláne hogy múlt hónapban megjött az első ciklusa is. Igaz, hogy begyepesedett konzervatív szülei erről rendszeresen megfeledkeznek.
— Hányszor mondtam, hogy híradót csak szülői felügyelet mellett nézhetsz? — verte el Dénes kislányán a port a csavarral való harcban szenvedett sorozatos vereségért. Néha jól jön egy bűnbak, s egy szabályszegő gyermek kiváló alany erre. — Tudod jól, hogy minden híradó előtt kiírják…
— Persze, két hét alatt hirtelen benő a fejem lágya! — szakította félbe a magas lóról, akarom mondani székről moralizáló apát egy ajtódurranás. — Egyébként a „Piramis együttes negyven éves” című műsor idején is ott futott a szalagszöveg!
Minden rosszban van valami jó is, hiszen mindig jól fog egy bűnbak, s a bűntudattól felfokozott düh annyira megnövelte Dénes erejét, hogy az eddig hősiesen és sikeresen ellenkező csavarnak esélye sem maradt. Így már a székről leszállva az eredetileg sistergő lábosokat takaró, nyíló konyhahajtó nem sok jót ígért. Noémi csak a fejét dugta ki, azzal intve férjének az irányt a konyha felé. Ám a házisárkány ezúttal lelkifröccs helyett megértő hangnemben fogadta.
— Tudom, hogy meg szeretnéd védeni, de igaza van. Gondolod, köztük nem téma ez? Jobb, ha te beszélsz vele róla, mintha úgy érzi, hogy szüleivel semmit sem lehet megbeszélni. Még az óvodában is halottam ma elejtett mondatot a menekültügyről.
— Az óvodábaan? — hitetlenkedett Dénes.
— Igen. Mások nem ellenőrzik a kicsiket, s ha igen, akkor is meghallják, amit a szülők beszélnek. Itt élnek ők is közöttünk. Jó lenne, ha nem hallanák-látnák ilyen zsenge korban, de… S ott az internet is. Hamarabb megtalál valamit, mint te… Értelmes kislány…
— Úgyis épp békülni akartam vele… — hagyott fel a konyhakilincs támasztásával Dénes, és letéve kezéből a szerszámot, belépett a gyermekszobába, átölelte atyaian Mesikéjét, majd bűntudatosan Emeséjére nézett.
— Bocsáss meg! Nagyon mérges voltam, mert a csavar… És… Szeretnélek megvédeni, hogy… — tartott kis szünetet. A csend beszédes tud lenni, többet mond, mint amit szavakba lehet önteni. — Te is láttad, hogy elakasztotta azt a futó bácsit, aki ráesett a kisgyermekére.
— S akkor téged is be fognak zárni, mert szombaton elakasztottad azt a zsebtolvajt a piacon?
Szóval innen fúj a szél… — döbbent rá a kérdés igazi mozgatórugójára Dénes.
— Nem ugyanaz. Ő rosszat tett, majd elfutott, hogy ne kerüljön az emberek és majd a rendőrség kezébe. Megakadályoztam, hogy elszaladjon. Láttad, hogy megköszönte az, akit meglopott.
— Az a bácsi is, akit László Petra elgáncsolt szintén a rendőrök elől futott! Illegálisan lépte át a határt, és nem akarta, hogy regisztrálják! Apu, mit jelent az, hogy regisztrálják?
— Igazolják, megnézik az iratait, ujjlenyomatot vesznek tőle, elbeszélgetnek vele, hogy ellenőrizzék kicsoda, honnan jön, miért. Neked is van útleveled, és amikor más országba mész, a határőrök elkérik, megnézik és feljegyeznek, hogy tudják, ki érkezett az országba.
— És hogy van-e az útlevélben vízum. Apu, tulajdonképpen a vízum az mire kell?
— Az egy engedély, hogy beléphess egy idegen országba. Mielőtt megkapod, ellenőrzik, hogy nem követtél-e el olyasmit, amiért nemkívánatos személlyé nyilvánítsanak.
— Például nem vagy tolvaj, gyilkos vagy terrorista? — nézett Emese apjára, majd a beleegyező bólintás után folytatta: — De az illegális bevándorlók miért nem akarják igazolni magukat? Mert gonosztevők?
— Ők nem bevándorlók, hanem menekültek. Szíriában, Irakban, Szomáliában és Afganisztánban háború van. Ők más elbírálás alá esnek. És nincsenek irataik.
— Miért, elvesztették? A pénzük hogy maradt meg?
— Honnan tudod, hogy nem elvesztették? — próbált Dénes kérdéssel kitérni a válasz elől.
— Ha elvesztették, hogy tudtak több ezer eurót fizetni az embercsempészeknek személyenként? Egyeseknek öt-hat gyermekük van! Szerintem eldobták! Hogy ne tudják igazolni magukat!
— Gyertek vacsorázni! — jött a konyhából a felmentő sereg. — És a vacsoránál ne halljak egy szót sem a menekültügyről. Szeretnék nyugodtan enni!
— És akkor, ha nem veszik nyilvántartásba őket, akkor honnan tudjuk, hogy el is mentek? És honnan tudjuk, hogy nem maradt-e itt gonosztevő vagy terrorista?
— Hallottad, mit mondott Anyu! És elég fenyegető volt a hangja! Vacsora közben nincs politika! — kapott az alkalmon Dénes.
Ám hiába remélte, hogy megszabadult a tortúrától. Alig lett rend az asztalon, Emese apjához fordult, hiszen a tilalmi idő lejárt.
— Apu, amikor te 1988-ban átúsztad a Dunát, hogy Nyugatra menekülj, neked sem volt semmi iratod?
— De. Egy leragasztott nejlonzacskóban, hogy ne ázzanak el, elvittem mindet, személyit, születési igazolványt, oklevelet, hogy ha odaérek, tudják, ki vagyok, ha munkába állok, tudjam végzettségemet igazolni.
— Ők hogyan fogják, ha nincs semmilyen iratuk?
— Ők más helyzetben vannak, a háború elől menekülnek.
— Te pedig a Szekuritáté elől… Te is életedet kockáztattad, hiszen mesélted, hogy hárman indultatok neki, és egyik barátodat lelőtték a román-szerb határon. Te miért jöttél vissza Németországból?
— 1989 után hazalátogattam, s akkor ismertem meg édesanyádat. Úgy döntöttünk, hogy itt telepszünk le, Budapesten. Nem igazán szerettem Németországban, bár jól kerestem. A németek nagyon mások, mint mi.
— A legtöbb hozzád hasonló nem tért vissza. Ezek vissza fognak térni a hazájukba, ha Szíriában vége lesz a háborúnak?
— Holnap korán kelünk, mert indulunk Erdélybe nagymamáékhoz. Menj szépen mosdani, és lefeküdni.
— Apu, itt is lesz háború?
— Menj szépen a fürdőbe…
— Én becsomagolok, menj, és ülj az ágya szélére, amíg elalszik. Biztonságot ad neki a jelenléted — mondta Noémi, mintegy beismerően, hogy ez egy apukának könnyebb feladat.
— Apuu, miért olyan agresszívek?
— Kétségbeesettek. Háború elől menekülnek. Rémületében az ember sokszor azzá válik. Elvesztették mindenüket, nem látják a jövőjüket, aggódnak a gyermekeik miatt…
— Apuu, egyesek miért hagyták a családjukat az életveszélyben, miközben ők eljöttek?
— Ezt honnan veszed?
— Például az a bácsi is, akit László Petra elgáncsolt…
— Aludjál, kicsim.
— Miért akarnak mindenáron Németországba jutni? Görögországban, Szerbiában és nálunk miért nem lennének biztonságban?
— Mert… mert úgy gondolják, ott jobb lesz nekik, kapnak munkát, és…
— És majd magukhoz veszik családjukat?
— I…igen… Gondolom… azt szeretnék — felelte bizonytalanul.
— Apuu… Hányan jönnek még?
— Idefekszem melléd, jó? És átölellek, s úgy alszunk, mint amikor kicsi voltál, s féltél a… dörgéstől.
Dénes az ajkába harapott. Majdnem égiháborút mondott.
— Apuu — kérdezte Emese miután édesapja melléfeküdt — te miért nem maradtál Jugoszláviában? Ott már nem üldözött a Szekuritáté!
— Mert nem engedték a helyi hatóságok, hogy ott maradjak. Nem adtak ki Romániának, de nem maradhattam ott. És Ausztriában sem. Tovább kellett mennem Németországig. Csak ott kérhettem menedékjogot.
— Rád is lőttek? — fordult szembe rémülten édesapjával. Hallotta már többször a tragédia történetét, de csak most fogta fel valójában, Apu is áldozattá válhatott volna, eddig gyermekfejjel csak amolyan kalandnak hitte, aminek ő tanúja volt.
— Igen. De engem nem találtak el. Én gyorsabban úsztam, s mire észrevettek a román határőrök, már átértem, és hamar eltűntem a túlsó parton a bokrok közt.
— Ha a jugoszláv hatóságok azt mondták volna neked, nem mehetsz tovább Németországba, ott maradtál volna?
— Bármit megtettem volna, amit mondanak, miután Ferit lelőtték a szemem láttára, s mellettem is elsüvített néhány golyó.
— Ezek miért nem fogadnak szót a hatóságoknak? Hiszen rájuk is lőttek! S ha most nem akarnak, később miként fognak? Hiszen a drótkerítést is elvágták! A rendőröket is megdobálták kővel!
— Fordulj a fal felé kicsim, és aludjál, én pedig átölellek, mint kicsi korodban… a németek nem képesek mindenkinek munkát adni, akkor mi lesz?
— Aludjál, kicsim…
— Apuu, ha éheznek, miért nem fogadták el a segélycsomagot a Máltai szeretetszolgálattól?
— Mert a máltai szeretetszolgálat jelvénye, a kereszt volt rajta, s az a kereszténység jele, s hitük szerint bűnt követtek volna el.
— Inkább éhen haltak volna, mintsem hitük ellen cselekedjenek?
— Igen.
— Az hitelhagyásnak minősült volna? Amit a saria halálbüntetéssel sújt?
— I-igen… S nekünk is tiszteletben kell tartani, ha így gondolják.
— S ők miként tartanak tiszteletben minket, ha olyan mocskot hagynak maguk után, mint a röszkei táborban és a vonaton, ahol utaztak? Miért nekünk kell takarítanunk utánuk?
— Aludjál, kicsim…
— Apu, én nem akarok hidzsábban járni.
— Neked nem kell hidzsábban járnod. Te nem vagy mohamedán. Te keresztény vagy.
— De Apu, azt olvastam, az Angliában született mohamedánok negyven százaléka szeretné, ha a sariát bevezetnék az angol törvényhozásba. Mi lesz, ha sokan lesznek, és azt követelik?
— Nem kell attól félned. Mi tíz millióan vagyunk, ők pedig legfeljebb néhány ezren maradnak itt. Hiszen olvastad, mit mondott a miniszterelnök úr…
— De Apu, egyes német és belga városokban már nem szabad karácsonykor kidíszíteni a várost, mert sérti a mohamedánokat. S ha itt is…
— Ne butáskodj, s ne dőlj be minden szélsőséges uszításnak. Mondd, ki egyik legjobb barátod az osztályban? Ibrahim, aki Szíriából telepedett át…
— De ők nem jöttek átszakítva a rendőrkordont…
— Akkor még nem volt háború Szíriában.
— Apu, nálunk is lesz háború?
— Nem lesz. Szíria távol van tőlünk.
— Akkor miért kellett a katonaságot kivezényelni a határra? Mert erőszakosak?
— Nem. Kétségbeesettek… Aludjál kicsim…
— Akkor miért nem vetik alá magukat a törvényeknek?
— Mert… Félnek, hogy akkor nem jutnak el Németországba…
— És miért nem akarják, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőlük?
— Mert úgy érzik, sérti az emberi jogaikat. Bár menekültek, potenciális terroristaként kezeli őket az itteni rendőrség…
— De Apu, a tanárokat miért kötelezik Romániában, hogy minden évben elvégezzék a szifilisz-szűrést? A tanárok nem szexelnek a diákokkal, hogy megfertőzzék őket! Az nem sértő?
— Már nem kötelezik…
— De alig néhány éve még igen! Még a demokráciában is! És a reptéren mindenki csomagját átvizsgálják…
— Nehogy robbanószer vagy fegyver legyen…
— … mintha mindenki potenciális gonosztevő lenne. Az nem sértő? És aki olyan országból jön, ahol valamilyen járvány van, orvosi vizsgálatra kötelezik, karanténba küldik. Honnan tudjuk, egyesek nem fertőzöttek, vagy nem szállítanak drogot és fegyvert, ha nem mennek át szabályos vizsgálaton, mint a repülőn utazók? S hátha ISIS-tagok is vannak közöttük? Miért dobják el az irataikat?
— Aludjál, kicsim…
— Apu, félek!
— Itt vagyok melletted, és megvédelek. Nyugodj meg, kérlek… Próbálj aludni…
Legutóbbi módosítás: 2015.09.22. @ 11:08 :: Vandra Attila
