Úgy vagyunk már, hogy örökül rád hagyott
az isten. Melletted járni tanulok.
Fekete éjszakák egymásba nyitott
folyosóin a magány továbbcsoszog.
Ezért kellett hát újra megszületnem
tűnődő tekinteted fogyatkozó
csillagárjában. S gyötrelmek kegyetlen
öntudatlansága között oldozó
szavadra várni. A nevünk sem fontos,
csak ezt a lebegést el ne veszítsük,
ha közénk férkőznének mutatványos
percek, míg egymás homlokára tűzzük
a mellkasunk kirekesztett félhangos
dobbanásait. Jaj, el ne veszítsük…