Hol volt, hol nem volt, fenn a magas égben, egy sötét nagy felhőben élt a kicsi esőcsepp. Nagyon erősnek képzelte magát, amikor letekintett a földre. Onnan fentről minden olyan aprónak tűnt. A házak, a fák és az emberek, mind-mind parányinak látszottak.
— Ha akarnám, elpusztíthatnám őket — mondta hencegve. — Kiszakítanám ezt a hatalmas felhőt, és özönvíz hullana a földre, nem kegyelmezve senkinek.
A többi kicsi esőcsepp elképedve hallgatta hencegő társukat. Ennek ellenére egyikőjük sem csitította le, vagy bírta jobb belátásra. Volt, aki félre is húzódott tőle, és mosolyogva megjegyezte:
— Már sok hencegő pórul járt.
A kicsi esőcsepp meg csak tovább mondta a magáét.
— Ha hiszitek, ha nem, meg is teszem, amit elterveztem. Kihasítom a nagy, sötét felhőt. Hadd hulljon az emberekre a víz, és legyen a földön nagy árvíz. Milyen jó mulatság lesz, ahogy sokan kapálóznak a félelmetes áradatban, amint mindent visz a víz.
Előre örült a tettének és még azt is eltervezte, hogy amikor odalent legnagyobb lesz a káosz, akkor fog lepottyanni. Így egészen közelről látja és hallja az embere szenvedését, jajgatását.
Nagyszerűen fog szórakozni.
Addig-addig fészkelődött, míg meglelte a koromfekete felhő legvékonyabb pontját és egy ügyes mozdulattal kihasította az oldalát.
Oly hirtelen zúdult a víz a földre, hogy senki nem számított rá. Az embereknek még csak idejük sem volt menedéket keresni. Úgy eláztak, mint az ürgék. Az árkok egy-kettőre megteltek vízzel és sáros lé hömpölygött az utakon. Egy szempillanat alatt olyan lett a határ, mint a tenger. Nem volt egy árva száraz hely sem. Minden totyogott a víztől.
Nem telt bele fél óra még a patakok és a folyók is kiléptek medrükből, és hatalmas árvíz fenyegette a települést.
Erre várt a kicsi esőcsepp. Leugrott a felhőből, és amíg repült lefelé a földre boldogan visongott:
— Óriási árvizet csináltam! Óriási árvizet csináltam.
Amerre csak nézett, mindenhol víz volt. Az emberek sírtak, de volt, aki átkozódott, amiért az áradat elvitte mindenüket. Oda a termés. Oda az egész éves munka.
Egy fa ágának a tetején ért földet. Innen mindent jól lehetett látni.
Boldogság járta át a szívét a tökéletes munka miatt. Az özönvíz jobban nem is sikerülhetett volna.
Megvalósult, amiről álmodozott annyi napon át. Ő a kicsi esőcsepp felfordította a világot, és most elégedetten szemlélheti tettét.
Ülve a fa tetején királynak érezte magát. Már csak a korona hiányzott a fejéről. Bizonyára azt is hamarosan megkapja.
A nagy víz még mindig dühöngött a környéken. Emberek házait mosta alá. Igaz az égből már nem hullott az eső. A nagy, fekete felhő kiürült és eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Kisütött a Nap, sugarai forrón kezdték cirógatni a földet, s aranylón meg-megcsillanva a vízen.
Eleinte a kicsi esőcsepp élvezte a cirógatást. Jól esett neki a melegség. Azt hitte ez a jutalma az elvégzett munkáért. De amikor a Nap egyre melegebben kezdett sütni, durcásan fordult feléje:
— Na, most már ennyi elég! Cirógasd mások orcáját, te Nap!
Hiába volt a parancsszó, az ég fénylő ura nem hallgatott rá. Valósággal kiszívta minden erejét és egyre apróbb lett.
Igazat szólva a kicsi esőcsepp sohasem volt nagy, de ahogy a Nap melege már fájón égette az arcát, és rohamosan kisebbedett. Végül egy szempillanat alatt eltűnt a faágról.
A víz is visszahúzódott a patakokba és a folyóba. Az emberek összefogtak, és egymásnak segítve felépítették házaikat, amelyek a viharban megrongálódtak. Szorgos kezek nyomán egy idő után minden olyan lett, mint régen. Semmi sem emlékeztetett a nagy árvízre.
Egy kicsi fehér felhőben az esőcseppek beszélgetni kezdtek:
— Kár mindent elpusztítani, mert az ember úgyis erősebb nálunk. Jobban járunk, ha szolgáljuk őt, mintha bajt okozunk neki. Ha lágy, langyos esővel öntözzük földjeit, akkor hálálkodva mondja: „Köszönöm, drága Istenem!”
Legutóbbi módosítás: 2015.10.04. @ 17:21 :: Apáti Kovács Béla
