A 86-os elítélt csak az utolsó utáni percben hagyta abba a röhögést, amikor felfogta, hogy bárkit és bármit mozgatna meg, be kell vonulnia. Olyan még nem fordult elő, hogy szükség esetén lakosztályt nem rendezhetett be magának, de itt a viszonyok némileg különböztek.
Félt, mert egészen más, mikor sorozatkilövésre ad parancsot, ám sokkal kellemetlenebb, ha a géppisztolyok — hátborzongató belegondolni is — az ő személyét veszik célba.
„Ki kell jutnom innen! Vagy veszek egy tengerre néző luxusapartmant, mert nagyon rosszul bírom ezt az éjjel-nappal csendet felverő vasas döngést. Majd hangszigeteltetem. A kilátás legyen kilátástalanul az óceán irányába, mert nagy vágyam fakadna szeretett — vajon engem ugyanígy szeretnek ott — honom felé. Különben nem kedvelem a delfinekhez hasonló, de mégis nagyon különböző hátuszonyos, hozzám hasonlóan nagy halakat. Nem szökdécselnek mutatványt improvizálva nekem a tengerből. Ellenkező esetben jöhetne bármilyenoldali szoba…”
Előbb vezeték, majd keresztnevét feledte el. Rémes egy dolog, amikor úgynevezett valódi cellába kerül és napközben szinte megmozdulni is tilos, beszélni végképp. Mindent őrhangos vezényszóra kellett művelni, egymás után sorakozva, némán, fapofával topogni előre, mint annak idején emberei.
Persze az ő némaságuk másból fakadt, koncentráltak a meglehetősen bonyolult teendőkre, nem locsoghattak még egymás közt sem. Itt azonban nem csak a lengőfolyosók acéltalapzatát döngették őrei, hanem — ami a legszörnyűbb azon a néhány elbóbiskolt éjszakán is, amikor éppen nem a megveréstől félt — a rácsokat is megbirizgálták.
Jó hadvezér ágyútűzben is durmol — szokták mondani —, a 86-os számú elítéltnek mindez tíz esztendőn át nem ment. Itt nem ő parancsolt, hanem neki és a második napon fogta fel, hogy jobban teszi, ha megeszi magával vitt pénzecskéjét, amivel jó vásár esetén az egész komplexumot meg tudta volna venni. Higgadtabb pillanataiban bánta is, mert nagyon jó főhadiszállás lehetett volna, csak túl látványos. Jobban szerette abban a jelentéktelennek tűnő szobácskában kiereszteni a tárürítések irányát.
A Sziklának becézett szikla gyomrába valami alagsori helyre került, még ablaka sem volt, s bár tényleg megszűnt a társasági élet lehetősége, azok a nagydarab, erős, maffiózó külsejű rabtársak, akiket azonnal szerződtet, ha korábban ismer meg, ijesztőek voltak. Rettegett, mert az elvetemültek képesek lettek volna megütni.
Bizony a képességeket mindig becsülte, és ezek a folyosóoldalak kedves bajtársi lakói kibontakoztatták minden bennük rejlő képességüket. Valóban bajtársak lettek, annyira, hogy a 86-os számú rab — akit a toronylakók is csak sebhelyes fogvatartottnak neveztek —, minden cellán kívül töltött idejében remegett.
Elképesztő, de a tornyokban (már említettem) géppisztolyos lakók is laktak, egymást váltották, rájuk szegezték a csöveket. A szegény sziklalakóvá süllyesztett szörnyeteg már meg sem próbált azon morfondírozni, hogy elméletileg neki kellene a parancsokat kiadni. A szabályokat sem tisztességes egy ilyen tisztességtelen ‘úriemberrel’ szembefordítani.
Mosolyogni próbált, s mert elszokott a beosztotti állapottól, negyvennyolc órán át szúrós szemkontaktusokat váltott. Ezekben a napokban majdnem kiszabadult. Nem kalapos, szivaros alapossággal, hanem meglapult, nagyra növesztett orral. Bizony, a farkasszemnézés ökölindító arrafelé.
Leszokott a mások szemébe bámulásról, és magában sírdogált. Annyi szigeten járt már, miért pont ide került? Egyetlen pálmafa sincs, csak tornyok, meg kő a kövön, és megmarad… Elég sok mindent el tudott képzelni, de élete előző szakaszában szerzett címeit még a bekasznizás napján elveszítette, továbbá néhány fogát.
Azelőtt nem gondolta, hogy ennyi rács létezik. Pár méter után csattant mögötte, aztán egy újabb folyosó, még néhány tíz méter lefelé, és durr a következő. Balra fordult, ott is csattant egy zár, majd jobbra, arra is. Nem emlékezett honnan indult…
A cellája falából kiálló, két egyforma deszkadarabra támasztott fejjel hüppögött. Az egyik a sámli, a másik az asztal szerepét töltötte be. Falfirkálni sem mert, az őrök nem voltak hajlandók elfogadni, hogy ő egy valaki. Korántsem gumiból készült botokkal azt csináltak vele, amit akartak.
Legjobban a felső szintet kedvelte, ahová kilenc év után került. Nem a legfelsőre, de azért valahonnan oda is beszűrődött egy kevés fény. Csak négy egymást követő rács zárta el a többi rácstól.
A feje tovább kopaszodott és az egyenruha is hozzáigazodott, mondhatni ő is belenőtt, belejámborodott. Még a sebhely is összébb ment, a végén alig látszott, csak egy jóságos jámborka köhécselt a falak között.
Hej, de szépen telt az a négy atlantai év, ahol minden foglármadár úgy fütyült, ahogyan ő akarta! Tanulni vágyott, a kettős könyvelés helyett ki kellene fejleszteni a hármasat, továbbá be kell szereznie éppen elegendő Tomit, hogy azt csináljon… Már elfelejtette, mit és kivel… Megszelídült, csak és kizárólag Tamások jutottak eszébe a géppisztolyról, és bendzsózhatott.
Nem akart szökni, megjegyezte, aki szökik, az a vízbe, vagy valahova a nemszabadságba indul. A pelikánok régen elvakaróztak a hajdanvolt világítótorony aljából. A 86-os visszasírta azokat a régi, szép, tárgyalóteremben töltött időket, amikor azt vásárolt meg, akit akart.
Már nem pontosan érette, miért ültetik csónakba és egyáltalán hová viszik. Azt sem tudta, hová lett a hosszú évek alatt kivívott börtönzenekari állása.
Hol erre, hol arra döntötte a fejét és krákogott. Nem emlékezett a korábban nagynak vélt időkre, sem a hatalmára, meg Alcatrazra és a Panda nevű nagydarab sunyi verőlegényre sem, aki csendes menet közben úgy tudta hátba vágni, mint senki. Egy csomószor került szigorítottra miatta, jajgatásért.
A családja nagyon szerette, utolsó születésnapján kapott egy valódi, vaktöltényekkel ellátott géppisztolyt. Rámosolygott és elkezdte cirógatni. Arra sem emlékezett, amikor ezeket nekibuzdultan céloztatta a túlzott céltalanságba.
Még köhögött egy keveset, aztán megszabadult a pizsamától, köntöstől és a 86-os számú rab maradt élete végéig.
Legutóbbi módosítás: 2015.10.11. @ 14:20 :: Boér Péter Pál