Úgy nézett ki, hogy átgondolt szándékkal lép a terembe, kezében hosszú pengéjű kenyérvágókéssel. Felkapcsolta a villanyt, be sem akarta csukni maga mögött az ajtót, de akkor szembesült a látvánnyal. Tétován hátranyúlt és a kilincset eltalálva visszataszította az ajtót.
A helyiséget áthatotta a fanyar illat, vagy inkább bűz. Ott lógott előtte… Vajon mennyi ideje? Napok, hetek, talán hónapok óta? A zsineget is kikezdte már az idő.
Belépés előtt azt gondolta, hogy nem fog önmagának külön filozófiaórát tartani, a bámulgatás szépségét is átengedi másnak, de most csak állt megkövülten. Bal kezének mutatóujjával bökött rajta egyet, ettől elkezdett himbálózni… Már olyan volt, mint egy túlérett gyümölcs, amit lefúj a szél. Megijedt, nem szerette volna, ha épp a lába elé zuhan…
Közelebbről még fanyarabb lett a szag. Rendkívül pragmatikusan, amolyan túlzott objektivitással nézte. „Mi lenne, ha levágná?” Erre gondolt, aztán megsajnálta a zsineget, kár lenne érte. Ennek a függőnek már úgyis mindegy. Utoljára, valamikor a tél kezdetén, még boldog, pirospozsgás formában látta. Tényleg, akkor három hónapos lehet, mert azóta sehol sem találkoztak!
Az illendőség azt kívánja, hogy használja azt a kést, ha már bevitte.
Emelte, és hosszában vágott egy jó nagy szeletet a kőkemény húsú, ínycsiklandozó füstölt sonkából.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Boér Péter Pál
