A portásfülke alig egy négyzetméternyi volt. Costi bá’ íróasztalnak becézte azt a nagyobbacska ládát, amire könyökével támaszkodott egy hokedlin ülve. Elég nehezen tartotta a fejét, de alulról folyamatosan táplálta magát otthonról vitt, jóféle kisüstivel. Tudta, ha netán észrevennék, hogy elaludt, búcsút mondhat egyenruhájának, a pisztolytáskának, önvédelmi, helyesebben objektumvédelmi fegyvernek és a köztudottan nyugdíjas állásának is.
Az a fajta emberszerzet volt, aki tényleg úgy élte meg, hogy a világ legkönnyebb munkáját végzi. A reggelenkénti jelentéseken túl, más komoly teendője tényleg nem volt tizenkét órányi munkaidejében, de akik elnézték, nem cseréltek volna vele, mert helyváltoztatásra szinte semmilyen lehetősége nem maradt. A szennyvíz-elvezető cső átmérőjéhez hasonló méretű portásfülkéjét még el-elhagyta, néha bement a szolgálatos, úgynevezett adminisztratív személy, jóval nagyobb, talán három négyzetméternyi irodájába. Ennél többet nem engedhetett meg magának tizenkét órán át.
Délután háromkor érkeztem.
— Jó napot magának! Ma egymást boldogítjuk. Mintha a reggel is itt láttam volna.
— Igen, mert Mihainak úgy látszik nem volt ideje bejönni, és egy picit késik.
— Nyolc órát?
— Előfordul… Pedig ma szerettem volna kapálni, rengeteg a munka a krumpliban ilyenkor, és az idő is pont jó lett volna. A föld nem túl kemény. Meleg van, de még nyelvlógatás nélkül is el lehet bírni. A késésnek ez az oldala jobban idegesít, minthogy pár perce nem érkezett meg. Na várjon, egy kis serkentő, mert muszáj!
Lenyúlt, szabályellenesen húzott egyet az üvegéből. A szabályellenes szó egyaránt magába foglalta az ivást, az üveget és a véralkoholszint megnövekedését. Úgy látszik, a gyakorlati lövészeteken remek eredményeket érhetett el, bár akkoriban ezt bármelyik kollégája megengedhette magának. Színjózan portással ritkán lehetett találkozni.
Öreg volt, talán már ötven éves is lehetett. Furcsán hangzott a szájából, amikor a szakaszáról beszélt, akár egy sorkatona.
— Most éppen mit csinál?
— Fürkészek, nem szeretném, hogy váratlan ellenőrzés érjen, az magának sem tenne jót. A gyáron belül nem járnak bűnözők, ez a munkásosztály otthona. A kerítést akkor ugorják át, amikor akarják. Szoktam nézni, ahogy az egyik kint áll, a másik dobja a cuccot. A balfácánok néha helyet cserélnek, és az megy vissza dolgozni, aki kívül volt. Most mondja meg, tehetek én ez ellen? Itt, mellettem, a főajtónál senki nem visz ki semmit.
„Gondolod apuskám, gondolod…” — futott át a fejemben, mert elég sok mindent láttam én már kihurcolni, úgy, hogy szinte az orra alá nyomták. Minél jobban elrejtenek valamit, annál feltűnőbb. Máskor fordítva, de ez kevésbé jelentős, mert éppen Costi bá’ lelkivilágát figyeltem.
— Esteledik, megyek, lefekszem.
— Szabályellenes, fiatalember!
— Öregúr!
— Jól van, na, csak vicceltem.
— Majd csörgessen, ha meglátja az ellenőrzőket.
— Gondolom, a beszerzési osztály irodájának egyik asztalán fog aludni?
— Rosszul gondolja, megyek a saját irodámba.
— Vásárolt egyet?
— Jó a humora. Kilencen dolgozunk benne, épp ez a pláne, hogy mikor a főnök nagygyűléseket rendez, és a művezetőket kínvallatásnak veti alá, olyan tákolt rondaságokra ülteti őket, mint az iskolák szamárpadjai. Egyet az íróasztalom mögé húzok, aztán a székekről leszedem az ülőpárnákat, és olyat alszom, hogy csuhaj. Maga csak álmodik kifeszített szemhéjakkal az olyasmiről. Sötét van, szinte teljes a csend a műhelyben, a gépek zaja csak alig hallatszik be. Ilyenkor, estefelé és főleg éjjel, az emberek pihennek. Egyesek alszanak, mások bambulnak, én hortyogni szeretnék.
— Egy picit maradjon még, mondjuk fél órát, tudja kitaláltam egy regényt… Szeretném elmesélni…
— Majd reggel!
— Maradjon már még egy kicsit! Apropó, maga miért szolgálatoskodik?
— Egyrészt, mert ideraktak, másrészt szükségem van szabadnapokra. Délelőtt lenyomom a nyolc órát, hazamegyek, megebédelek és másnap reggelig bejövök. Olyanokat alszom éjjelente, hogy csuda, délután olvasgatok, meg magával műveljük egymást. Összeszedek két hetet és hozzádobom a szabadságomhoz, ennél egyszerűbben nem tudom megoldani. Tizenhat nap a rendes évi szabadságom, kicsit keveslem…
— Ez azért van, mert ilyen szétszórt munkaidőben dolgozik. Minden nap be kell jönnie, és nyolc órát dolgoznia. Bezzeg én, így szabadon…
— Mikor a váltója egy egész műszakra nem jött, sőt az esti sem biztos, hogy jön?
— Ne keresgélje a kákán a micsodát, mert ilyenkor nagyon mérges leszek. Különben is, kicsi ez a hely nekem. Figyeljen, én keresztüllövöm! Elfogyott a pálinkám!
A kisöreg rácsapott a pisztolytáskájára. Ki is vette volna, de mondtam neki, hogy odébb a zsebe, ha a cigarettáját akarja.
— Jól van, na, figyeljen! Ilyen főnököm van, magának se pisztolya, se semmi. Én meg tarthatom itt a fejem, hogy az asztal alá ne essen. Pocsékul nézne ki egy ülő ember, két tenyérrel kifordított kézzel, fej nélkül.
— Megzakkanok! Magának tényleg van fantáziája!
— Ez olyankor fordul elő velem, amikor nagyon fogy a pálinka…
— Hogy mernek maguk egyáltalán inni?
— Úgy, hogy az ellenőrök mind az alkoholvédettség fokán imbolyognak, mi meg szépen beosztjuk huszonnégy órára azt az egy liternyit. Ha Nicu sem jön reggel, kénytelen leszek főbe lőni magam. Addig még valahogy elszopogatom azt a másfél decit. Könyörgöm, hozzon legalább két liter pálinkát!
— Éjszaka lehetetlen, de nappal természetesen szintén az.
— Megnyugtatott. Mit csinálok én, ha nem jön be? Tudja ez egy nem tökéletesen kiszámítható, de remek, sok szabadidőt nyújtó munkakör, a leghosszabban százharminchét órát nem aludtam. Igaz, miután hazaérkeztem harmincötöt durmoltam és két hétig nem jöttem be. Hadd húzzák a srácok! Nem?
— Olyankor mit csinál?
— Már megint nem értem a kérdést. Kapálok, kaszálok. Magának mire kell az a rengeteg szabadság?
— Gondoltam, kirándulok egyet.
— Megőrülök! Szétpocsékolja az életét, de ilyen a mai ifjúság, utálnak dolgozni. Én még a TSZ-ben is úgy intézem, hogy a szükséges évi munkaegységem jöjjön össze.
— Csodálatosan felvilágosított, de most már tényleg visszavonulnék.
Az öreg elővette a pisztolyát és tiltott területre lépett, felsétált a kis szűk folyosónyi részen, ahol a munkások ki-be özönlöttek váltás idején. Az udvarra nem mert kimenni, az utcára végképp nem. Bár éjjel senki nem mászkált arra, aztán jelentőségteljesen fejet vakart pisztolyával és visszazárta tokjába.
— Elmesélném én azt a regényt, mert nagyon meg kéne írni… Igaz, hogy elég rossz az írásom, de talán majd maga. Úgyis regényeket ír, vagy mit?
— Hány osztálya van?
— Papíron nyolc, a valóságban kevesebb, mint négy, de kiválóan tudok írni, ha szükséges a nevemen kívül mást is! Olvasni minden nap kénytelen vagyok, itt a jelentés.
— Az csupán három sor…
— Magának csupán, de nekem félóra!
— Mehetnék már végre aludni, mert két álló héten keresztül fogom ezt gyűrni.
— Ezt pont úgy mondja, mintha sokallaná.
— Sokallom!
— Mégis van kapálni valója?
— Nem, nincs! Azt hiszem, már mondtam, hogy kirándulni szeretnék. Kirándulni! Na, meséljen a regényéből, legyen szíves!
— Várjon, maga mit lát a háta mögött?
— Semmit, ott nincs szemem.
— Érdekes, én úgy látom, mintha lennének. Még összeszámolom a kocsikat. Igen, ott van mind a negyvenhat.
— Jó, ha húszat látok. Azt hiszem, már duplán lát, de reggel szerzek magának két liter rumot, majd jól ossza be.
— Na, ne ugrándozzon annyira, öblítse magát az irodájába. Gyorsan lapozzon valamit, mert befordult egy kocsi, jön az ellenőrzés! Jé, felment a parkolóra ez a korai érkező, mert ugye magának késő van, de nekem is. Jó lenne, ha leváltanának már, de legyen pihenj a mi nevünk, üljön szépen le, mert kezdem. Emlékszik, mondtam, egyszer százharminchét órát bent töltöttem, más többet is, amikor a Ceausescu elvtárs volt olyan kedves és meglátogatott minket. Ott hátul, a tűzoltóépületben, ahol néha kiképzik az újoncokat…
— Milyen újoncokat?
— Munkavédelmi szöveget tartanak a kezükben az új munkavállalók.
— A neutronizáló mellett és a transzformátorháztól sem túl távol?
— Ott!
— Egyszer be kellett mennem abba a szűk helyiségbe, azt hittem sosem kerülök ki.
— Igen, a szegény mérnök úr is odaveszett nemrég. De most nem a transzformátorházról beszélek.
— Én meg arról. Minden zúgott, és éreztem, ha egy rosszat lépek, rám áramlik. Mesélje tovább a tűzvédelmi históriát!
— Nem tűzvédelemről van szó, kérem tisztelettel, létrehoztak nekünk ott egy őrszobát. Ha netán Ceausescu elvtárs belépne, ne csodálkozzon, hogy minden őrző háromszoros munícióval, feszülten várja sorát. Gyakorlatilag semmi esély nem volt arra, hogy benézzen, de most mit mondjak? Én akkor kattantam be, amikor Bicu, a parancsnok és…
— Miféle név ez a Bicu?
— Valami magyar, azt jelenti, hogy hím marha.
— Az bika!
— Na jó, de úgy nem lehet kimondani. Tehát Bicu odahívta Nicut. Nem a Ceausescut, azért olyan közeli viszonyban nem vagyunk, hogy lenicuzzam. Az az ember volt, aki, nagyon bízom benne, hogy reggel levált. Fülem hallatára elmagyarázta neki, hol fogják szétlőni Ceausescu elvtárs minden részét, nehogy véletlen egy darabban maradjon. Azon töprengtek magukban, hogyan kellene még néhány segítő, mondjuk az egész szakasz, mert a fejére is applikálni kellene pár ütleget. Az ilyen szöveget kiképzéseken szoktam hallani. Én összerántottam a két gonosztevő fejét, és Bicu oldaláról úgy szegeztem a halántékának a pisztolyt, hogy a másik is érezze, az a lövedék nem egyszemélyes. Ekkor Ghita a tarkómhoz illesztette fegyverét, és rövid beszélgetés után meggyőztek, hogy mindenki akarja az akciót. Képzelje, zsebekre leosztottuk a töltényt, hogy pontosan tudjuk, honnan hányat vehetünk elő.
— Tényleg, maga hol tartja a töltényeket?
— Tölténytárban, barom!
— Nem úgy értem, itt a pisztolyban… Ja, feltehetően a markolatban, mert máshová nem teheti.
— Maga mérnök?
— Az vagyok.
— Siralmas véleményem van az ilyen lassú felfogásúakról. Menjünk tovább! Eljött a nagy nap. De mi van, ha mondjuk, a gonoszok rátámadnak? Ott nincs idő másra, mint semlegesítésre. Lehet, hogy hat-hét ember még követi a semlegességbe, de ilyenkor nem lehet másképpen cselekedni. Ezt az összeesküvés előtt mondtuk… Tehát bent ültünk, félóránként váltottuk egymást, mert nem lehetett tudni, mikor érkezik. Szerettük volna megadni mindenkinek a lehetőséget, hogy jeladó lehessen egy plafonba lövéssel. Erre az igazgató elvtárs…
— Az igazgató úrról beszél?
— Idefigyeljen, bepanaszolom!
— Reggel, a maga jelentése után majd úgy köszönök, jó reggelt igazgató úr. Ha kikéri magának, akkor jelentgethet, rendben?
— Agyafúrt alak! Szóval az igazgató… idetelefonált, hogy tűnjön el mindenki az őrszobába. Ceausescu belépett… Bicu felugrott, remegő hangon vigyázz-t parancsolt, imbolyogva odament és jelentett. Mind a két szeméből bugyogott a könny. Miután sorra kezet fogott velünk, aztán egy utána hordott lavórkában kezet mosott, mi is úgy meghatódtunk, hogy soha többé nem jutott eszünkbe, hogy Bicunak korábban ötletei is voltak. Egy mindenkiért, mindenki egyért alapon tettük helyre magunkat oda, ahová illünk, ide a portásfülkébe. Kedves mai munkatársam, ezt kellene regénybe írni.
— Még két hétig itt leszek, gondolom, pár napig maga is.
— Legfeljebb holnapután reggelig. Ismerem a Ionelt, ő be fog jönni.
— Egy baj van a regényével, főnök, nincs csattanója… Nem dörren, nem csapódik le, nem húzza meg senki az elsütőbillentyűt, nem érzem az egészben a drámát. Bár a tragikomikum, mégis ott lappang benne. Elgondolkodom, talán segíthetek. Maga kezdjen el tempósan írni. Mostantól reggelig mennyit bír bevállalni?
— Milyen betűvel kell megtöltenem az oldalt?
— Jaj, ennyire nem!?
— Mit ennyire nem?
— Ennyire bonyolult magának az írás?
— Eléggé nem szeretem…
— Akkor maradjunk abban, hogy valamikor, a jövőben, de semmiképpen sem a nyugdíjba vonulása után…
— Én nem vonulok nyugdíjba! Engem tartalékállományba helyeznek, kérem!
— Nos, addig megírjuk, úgy értem, megírom. Ha mégsem tenném, onnantól már nem szorít az idő, hiszen ötven után még legalább ötvenet élhet. Ne feledje sok-sok ember megéri a százat!
— Én még egyet sem ismertem…
— Ne legyen ilyen kókatag tag. Ha belegondolok, rosszul fogalmaztam, mert dráma volt az a köbön. Még jó, hogy nem csókoltak neki kezet.
— Megtettük… — suttogta Costi bá’…
Legutóbbi módosítás: 2015.10.26. @ 15:05 :: Boér Péter Pál