Dermedten olvastam ma reggel:
HÉTFŐRŐL KEDDRE VIRRADÓ ÉJJELEN ZSÓKA VÁRATLANUL ELMENT ÖRÖKRE
Fájó szívvel és örök szerelemmel és szeretettel gyászolja férje: János
Szabolcsi Zsóka:
Szegetlen
Nyomasztó csend dübög fülemben.
Asztalon szegetlen kenyér.
Az asztal túlvégén hiányod
nézem. Várom, hogy visszatérj.
Szavak sejlenek. Zsongnak bennem
hibiszkuszt bontó éjszakák.
Csillan a kés élén egy sós csepp,
s dobog tovább a némaság.
Ennyi az élet, és a halál nem mindig figyelmeztet.
Viszi az élettől kapott ajándékait… És vigyáz rájuk, örökre elteszi.
Nem ismertem személyesen Zsókát, de a verseit, a fotóit, gondolatait olvastam már sok-sok évvel ezelőtt is, és csak sejtettem a finom, szépségre figyelő, szépséget adó asszonyt…
Ez most már így is marad.
Szabolcsi Zsóka:
Zizegő csend
Elfagyott a szó.
Fájó hiányok kongnak
zizegő csendben.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
