Kőmüves Klára : Ott a pont

Nyomtatás

Itt az a pont, ahol fordul minden,
hol előre mentem, hátramenetben.
Amivel álmodoztam, már a kínom,
a szó, mit szóltam visszaszívom.
Az a pont pont itt van – furcsa a
képlet – többé inkább nem remélek.
Sínen az ügyem, nincsen kontra –
na, ott az az öngól jól betonozva.
Ott tréfált meg éppen az elme,
hol nem voltam még így berezelve
és addig csinálnék minden vissza,
ahol az ügy még kristálytiszta, de
ilyen az abrosz, a sorsom rongya,
mindenkinek van jó pár pontja.

Nekem a zászlók  semmit se
mondtak, nem érdekelt, hogy
merre lobogtak. A gyertya sorsa
sem elég világos, miért szisszen,
hogyha álmos.
A virágba borult bokor kudarca,
mozdulatlan is száz az arca, s  
az én gondjaimtól a világ háta
összeroskad a hurcolásba, pedig
sajnálom azt, aki értem fárad és
összegyűjti a sátorfámat.
A nyugalom titka önző módszer,
nem kötődni a legjobb gyógyszer.
Néha a huzat átmegy a házon,
elszörnyűlködöm a változáson,
hogy jó, ami érint, hiába szaggat,
mi értelme van az antennámnak?
Ha kibámulsz néha, nem is érted,
mindenki úgy él, sosem téved,
direkt van minden kocka vetve,
játék nyílik a kiskertekbe.
Szánt szándékkal hátramenetbe
kormányoznak a véletlenbe,
hogy a titok mindig megmaradjon,
akár a napfény lent a strandon.
Simára vasaljuk a történelmet,
pedig a buckák itt hevernek s a
járdaszegélyen kihajt az ármány
– az élet is csak egy jó találmány.
Amire gondolsz egy emlék mása,
gubancolódott fonál rakása, már
semmi sem új, minden a régi,
a levél is gyűrött, szédül a térti.
Makettasztalon bábu az ember
és minden rendben, ha jó az enter,
ki tudja merre ment el a jobbom,
pedig a szívem is balra hordom.
Nem véletlen, hogy használatlan
minden, ami a szívről pattan és
nem tudni, ennek mi lesz a vége,
mert mindenkinek van egy saját
meséje, és a sok mesének sok az
alja, hazudik mind, aki ezt tagadja.
Ez egy komoly világ, egy komoly
asztal, komoly téttel, komoly vigasszal.
Komoly a játszma és az idő nyúlik
– sürgetném, ami úgyis múlik.