Lénárt Anna : A titok (tizenötödik rész)

Nyomtatás

Miután a házaspár elhagyta az irodát, Bánfi tettetett haraggal kikiabált Szilvinek.

— Gyere be!

Szilvi indulattól feldúlt arccal lépet be. A csészéket szótlanul kezdte összeszedni. A hadnagy mosolygott a nem létező bajsza alatt, de meg akarta leckéztetni a lányt. Felállt az íróasztaltól és a kávéscsészével Szilvi felé indult.

— Nagyon nem ízlett ez a kávé, kisasszony.

— Nem vagyok kisasszony. Kérem, a beosztásomnak megfelelően szólítson a hadnagy úr!

— Szóval miért kaptam sót a kávémba? — Szilvi el akart menni mellette, de Bánfi elkapta a csuklóját. — Feltettem egy kérdést, amire nem kaptam választ.

— Válasz kell, hadnagy úr? Jó… Csak.

— Ez a válasz nem kielégítő. Talán kérdezzek még? Rendben. Azért kaptam sót, édesítő helyett, mert olyat hallottam meg, amit nem kellett volna?

— Nem.

Zavart pillantásokkal állt a férfi előtt, de le nem vette volna róla a tekintetét. „Még csak az kéne, hogy bevalljam neki” — gondolta.

— Bár, ha így belegondolok… örülhetek, hogy nem ciánnal, vagy arzénnal ízesítetted a kávémat.

— Kár, hogy nem azzal — de már meg is bánta, hogy kimondta. — Ne haragudjon, de dolgom van.

— Még nem válaszoltál a kérdésemre!

— Más választ nem kap, hadnagy úr.

Bánfi elengedte a lány kezét, ő meg sarkon fordult és rohanva hagyta el az irodát. Úgy érezte, megszégyenült a férfi előtt. Könnyek között mosta el a csészéket.

Megszólalt a telefon, ami kizökkentette a hadnagyot zavaros gondolataiból.

— Bánfi Zalán hadnagy. Igen… Köszönöm.

Az órájára nézett. Tisztázni akarta Szilvivel a nyitva maradt kérdéseket, de így is késésben volt. Gyorsan magára kapta a zakóját és indult is.

— Ha visszajöttem, beszélünk — szólt vissza az iroda ajtajából.

Szilvi egyedül maradt gondolataival. Szeméből kitörölte a könnycseppeket. Évekkel korábban megfogadta, hogy többet nem fog sírni és most itt van egy férfi, aki ilyen könnyen megríkatta. Dühös volt magára.

„Hogy én mekkora barom vagyok! Nem, mint szerelmes férfi, hanem, mint nyomozó viselkedtem. Talán ha a karjaimba zártam volna” — dúlt-fúlt magában a hadnagy, miközben elhagyta a rendőrség épületét. Szája ki volt száradva. „A só…” — mosolyodott el. Bízott benne, hogy az autóban van egy ásványvizes palack.

*

Léna a jegyzőkönyvet forgatta a kezében, amikor Tamara nővér belépett az irodájába.

— Tamara, szerinted Réka rendbe jön valaha? Túl tudja magát tenni az erőszakon?

Tamara szíve szerint visszakérdezett volna: — Léna, te túl tudtad magad tenni rajta? —, de inkább csak annyit felelt:

— Nem tudom… Ez szerintem olyan, mint a foltozott ruha. Takar, takar, de viselőjét örökre arra emlékezteti, miként szakadt el.

Léna mosolygott. Szerette Tamara bölcs mondásait.

— Rozika néni szokott még kézimunkázni? — Tamara nem értette, hogy kerül most ide a kézimunka. — Légy szíves hívd fel keresztanyádat és kérdezd meg, van-e elődrukkolt anyaga. Azonnal jövök.

*

Laci még mindig nem értette, Anna miért itt, a szigorúan őrzött pszichés betegek között van, miért nem Léna osztályán ápolják. Gondolataiba merült, teljesen kizárva a körülötte zajló beszélgetést. Rékára gondolt.

— Hajósi úr — hallotta valahonnan nagyon távolról, ahhoz viszont elég közel, hogy a szeretett arc, a kedves mosoly belevesszen a semmibe.

— Igen… — jelezte, hogy hallja, de nem fordult Bánfi felé.

Dr. Horu Angelika azonnal észrevette a férfi szemét elhomályosító könnycseppeket. Tekintetük összetalálkozott, de nem szólalt meg. Laci zavartan, az Anna által adott papírlapot kezdte hajtogatni.

— Szép vers — közölte az őt figyelő két emberrel.

— Hallotta, amit a doktornő kérdezett? — fordult felé Bánfi.

— Ne haragudjon…, de elkalandoztam.

— Ne szabadkozzon. Tudom, mi történt a barátnőjével.

— Elmondaná ismét…

Nem akarta, hogy Rékára terelődjön a beszélgetés.

— Természetesen. Heszliné, Réka anyja — kezdett a mondandójába — szinte minden kommunikáció elől elzárkózik. Délelőtt levettük róla a szíjakat, mert teljesen fölösleges, hogy ki legyen kötve. Az attól való félelem, hogy kárt tesz önmagában, vagy a körülötte lévőkben, már nem áll fenn. Csendben viseli az elzárást. Egész nap maga elé néz, és néha magában beszél. Ha nagyritkán megszólal, csak a fegyver eldörrenése előtti időkről hajlandó beszélni, és semmi másról, csak Rékáról. Arról, milyen szép és okos kislány volt, és ő milyen büszke volt rá. Elmesélte, hogy kilenc évesen a templomi kórusban énekelt, és tizenkét éves volt, amikor országos szavalóversenyen második helyezett lett. Még arra is emlékezett, hogy a zsűrielnök, amikor átadta az emléklapot Rékának, megállapította, hogy csak azért nem lett első, mert nem korának megfelelő verset választott. A lánya viszont kiállt a választása mellett, nem hagyta magát, és megmondta a férfinak, hogy a vers, amit választott az kortalan, mert bármikor meghalhat úgy gyermeknek, mint felnőttnek az édesanyja.

— Ismerem a verset. József Attila: Kései sirató — szólalt meg Laci. — Ott voltam én is azon a szavalóversenyen. Csak úgy ragyogott a színpadon… Ne haragudjon, fojtassa, kérem!

— Ha a férjéről kérdezek, magába zárkózik, de mivel mikrofon van elhelyezve a kórteremben, sok mindent tudok a kapcsolatukról.

— Vannak felvételek? — kérdezte Bánfi.

— Igen, de nem használhatják fel a bírósági tárgyalás során.

— Ez azt jelenti, hogy nem hallgathatjuk meg a hangszalagokat?

— Nem. Nem azt jelenti. Meghallgathatják, és a nyomozás elősegítésére érdekében fel is használhatók, de bizonyítékként nem.

— Megértettem — dörmögte Bánfi.

Dühöt érzett, mert mint nyomozó, ezt tudja, mégis úgy viselkedett, mint, aki nem ért a szakmájához.

Dr. Horu Angelika doktornő elmosolyodott a sértett tudomásul vételen, de nem reagálta le. „Mint leendő páciensére, úgy néz rám” — gondolta a hadnagy.

— Van olyan a szalagokon, ami megmagyarázza Réka anyjának viselkedését lányával szemben? — kérdezte Laci. — Nem értem például azt a mondatot sem, ami a rendőrségen hangzott el. Lehet, hogy nem pontosan idézem: „Nem most kellett volna.”

— Első perctől kezdve, ahogy az osztályomra került, éreztem, ennek a nőnek nagy titok nyomja a lelkét, de sehogy sem tudtam rávenni, hogy megnyíljon. Csapott, mart, harapott. A szeme gyűlölettől izzott. Ha találkoznak vele, látni fogják a különbséget. Mostanra megtört. Mintha, megállt volna nála az idő a merénylet óta.

— Mikor tudunk vele beszélni?

— Hadnagy úr, ha úgy gondolja, akár most is találkozhatnak vele, de ne várjon csodát. Mint már mondtam, nagyon ritkán szólal meg.

— Először nem hallgathatnánk bele a hangszalagokba? — kérdezte Laci.

— Ha úgy gondolják…

— Igen, úgy gondoljuk — vágott a szavába Bánfi.

Mind a két férfi izgalommal várta, hogy Dr. Horu doktornő elindítsa a magnót.

folytatása következik…