M.Simon Katalin : Az elvágyó marabu

Nyomtatás

Megunta mocsári létét a sárga nyakú marabu, s hogy ne rágja tovább a bú, elindult pávák földjére, hogy ott majd vigaszra talál. Ment, mendegélt, útja néhol mocsáron át vitte, talált ott enni kígyót, békát, többet is, mint hitte, így erejét spórolhatta a későbbi időkre. A tűző napon biztatta magát nagyon, képzelődött az életről, mely reá vár útja végén, a távoli pávák földjén. Nem számolta a napokat, csak rótta, rótta az utat, hol vízen, hol szárazföldön, repült is, ameddig bírta.

Egyszer, amikor leszállott, ilyent ő még sose látott, hófehér lepelre lépett, kapkodta is hosszú lábát, mert ahova érkezett, tél volt, és nagy hó esett. Éhen-szomjan mit tegyen, se egy béka, se egy kígyó, érezte, éhsége kínzó, a hidegtől didergett, s már bánta, hogy útnak eredt.

Vissza nem fordul, gondolta, fáradt szárnyait kitárta, s a magasból kémlelt le, a változó terepre. Eltelt egy hét, kettő, három, s amikor nem bírta szárnyon, katonásan lépkedett, amíg meg nem érkezett egy erdő közepébe, a pávák földjére.

A pávák, amint észrevették, a faágakról leszálltak, és nézegették hidegen, égből pottyant vagy a földből bújt elő az idegen? Csapzott szárnya, nyaka sárga, lábán szürke harisnyája nem illet pávaföldre, majd elszállásolják keggyel odébb, az erdő szélére.

Fáradt volt, s nem finnyáskodott a messziről jött marabu, enni se kért, csak hagyják végre, hogy reggelig aludjon.

Másnap korán, hogy felébredt, számba vette a környéket, árnyas erdő amerre járt, tetemeket bőven talált, lakmározott is egy nagyot, majd megállt egy ösvényen szerényen, hogy szundítson egy keveset, aztán indult intézkedni, magát létszámba vétetni.

A pávák látván a jövevényt, nem zavartatták magukat, mintha ünnepnapjuk lenne, úgy ki voltak díszítkezve, tollaiknak ezer színe csillogóra fényesítve, farkuk óriáslegyező, kényeskedve sétáltak, s fennhangon rikácsoltak.

Közelükben a marabu, mielőtt megszólalt volna, hangját finomabbra fogta, s elmondta, hogy azért jött olyan messziről idáig, hogy e helyen maradhasson sokáig.

Megszólalt a pávák öregebbikje: „Mondd, idegen, miből éltél, mielőtt otthonról eljöttél, voltak gazdag erdeid, tengervized, hegyeid, mivel jöttél idáig? Hallottuk ám híredet, hogy nincs minden rendben veled!”

Marabunak se kellett több, hogy merik őt sérteni? Semmije sincs, földönfutó szegény, s jött, hogy álmait valóra váltsa pávaföldön, mert ő ezt megérdemli.

„Na, marabu, itt maradhatsz”, mondták neki kegyesen, „látod, itt van ez az erdő, takarítsad rendesen! Rosszat ne halljunk felőled, tárd ki szemed s füledet, tanulj meg pávák közt élni, ha e helyet szereted!”