Ki megveti lábát – úgy hagy engem – már az ésszerűség határán elbotolni.
Ki feloldaná bennem a hallgatást néhanap, máskor sehogy; gátakat emelek.
Ki belefércelte a nyakamba magát, néhány odaadó, bóknyi, csókos szavával.
Bár engem enne a bú úgy, mint őt eszi a láz, de fordítva neki nem kívánom.
Láthatatlanabb nem is lehetne a lélegzetnyi időre felajzó, mégis köszönhető
vajon valaminek, ami bennem rezonálni képes, ha még éppen nem vagyok?
Legutóbbi módosítás: 2015.10.25. @ 23:44 :: Marthi Anna
