P. Borbély Katalin : Krisztina – 8.rész.

Nyomtatás

Az új reménység szinte szárnyakat adott neki, ahogy ment a lépcsőn lefelé. Csak a kocsiban ülve nézett az órájára — „mindjárt fél öt”. Most jutott csak eszébe, hogy meghívta Szabinát. Kapkodva vezetett, a szokásosnál gyorsabban, majdnem belement a pirosba is. Épphogy hazaért, mikor megszólalt a csengő.

— Szia!

— Szia! Gyere be!

Látva a zaklatottságát, Szabina arra gondolt, hogy talán történt valami a kórházban.

— Mi újság a barátnőddel?

— Nem sok változás van az állapotában. Stabil, de továbbra is eszméletlen. Ma mintha megmozdította volna a kezét. De már magam sem tudom, hogy megtörtént-e, vagy csak azt képzeltem — nézett a lányra szomorú mosollyal Imre.

— Sajnálom, remélem mielőbb tényleg magához tér.

— Kérsz egy teát?

— Igen, köszönöm.

Míg Imre a konyhában foglalatoskodott, a lány kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban a kanapén. Mindig meglepte a szoba különös, férfias hangulata. A modern és klasszikus stílusú bútorok olyan összhangban voltak, hogy az már varázslatnak tűnt. Imre bejött a teával, és hozta rajzait is. A lány nézegette őket, miközben kortyolt a csészéből.

— Nagyon jók.

— Ezek még csak vázlatok.

— Szerintem dolgozd ki őket mielőbb.

— Majd valamelyik nap bemegyek, és ha Péter bátyám is helyben hagyja, akkor nekilátok. Kérsz még teát?

— Nem, köszönöm.

— Mesélj, mi újság veled?

— Megvagyok. Tegnap előtt anyuval voltam egy kiállítás megnyitóján. Nagyon jó volt. Mióta önállóan élek, ritkán van közös programunk.

— De legalább van.

— Ezt olyan furcsán mondtad!

— Talán, mert az jutott eszembe, hogy most délelőtt arról meséltem Krisztinának, hogyan próbáltam megtalálni az édesanyámat.

— Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni.

— Nem, semmi baj, csak régen nem gondoltam így át, és most nagyon felkavart. Add át anyukádnak üdvözletemet. Ő mindig olyan jó hozzám.

— Átadom. Ha gondolod, holnap szívesen bemegyek veled a kórházba.

— Rendes tőled, de elég rémítő látvány, talán ha jobban lesz.

— Ahogy gondolod. Péter bácsinak mit mondjak?

— Nem tudom. Semmit sem tudok. Talán csak a terveket említsd, a többit majd én személyesen. Holnap elmehetnénk vacsorázni.

— Biztos?

— Igen, szeretném.

— Értem jössz?

— Igen, hat órakor ott leszek.

— Jó. Akkor most megyek, majd holnap beszélgetünk.

— Köszönöm, hogy átjöttél — mondta Imre miközben kikísérte a lányt.

Megint egyedül maradt a gondolataival. Anyjára gondolt, aztán elővette a dobozt a szekrény felső polcáról. Ahogy kinyitotta, és nézte egyik képet a másik után, úgy érezte, hogy anyja ott van vele, és megnyugtató mosolya új erőt ad a holnaphoz.

Másnap jókedvűen ébredt. Délelőtt dolgozott egy kicsi, de aztán ismét erőt vett rajta a türelmetlenség. Csakhamar megint a kórházban volt. Leült az ágy mellé és fogta Krisztina kezét. Reménykedve figyelte kedves arcát. Nem tudta, mennyi idő telt el, de mintha a szempillája megrebbent volna! Lélegzetvisszafojtva figyelt. Lehet, hogy csak olyan, mint tegnap?

Nem!

Krisztina kinyitotta a szemét!

Imre azonnal hívta a nővért és az orvosokat, s közben majdnem szétvette az izgalom. Megtörtént, a csoda, amire várt. Persze megint kitessékelték, míg tartottak a vizsgálatok. Csak sokára jöttek ki a kórteremből, de az arcukon végre mosolyt látott és nem tanácstalan komorságot.

— Doktor úr! Mondjon végre valamit! Ugye jobban van!?

— Igen. Most már csak alszik, a kómából felébredt végre. De még hosszú az út a teljes gyógyulásig. Holnap elkezdjük a vizsgálatokat. Kérem, most pár napig csak telefonon érdeklődjön!

— Azt én nem bírom ki! Olyan régóta várok erre!

— Kérem… az ő érdekében. Még nem tudjuk a trauma következményeit. Értesítem, ha már bejöhet.

Nem tehetett mást, elhagyta a kórházat.