Anyiszor megírtam, sirtam a sorokban.
Nem lett könnyebb.
Mostanában ködön át jönnek elém a messzeségek,
képek egy napsütötte, alföldi városról.
Évente gyakran sír a lélek, utazna
oda, hol minden ó-arany fénnyel ragyog.
Közben hétköznapok, ünnepek múlnak.
– Hitem szerint – várnak odaát…
A harminc éve holtak: apám, anyám.
Hosszú az út oda, s értelmetlen, –
akár a halál, szörnyűség volt, akkor…
– idegen kéz által!
*
Képzeletben gyermek vagyok, boldogsággal,
s kezemben tartom harmatos virágom.
Legutóbbi módosítás: 2015.10.31. @ 18:56 :: Sonkoly Éva