Jankó szeretett volna egy új kalapot. A régi már elkopott, ráadásul egy hatalmas lyuk is éktelenkedett rajta. A faluban mindenki kinevette, amiért ilyen kalpag van a fején.
— Jankó, ideje lenne már új tökfödőt venned! Ilyen kalap láttán egyik lány sem áll veled szóba.
Ez mind igaz is volt. Jankó az utóbbi időkben gyakran kacsintgatott a lányok felé. Tetszett neki, ahogy suhog a szoknyájuk. Ellenben, ha közeledett feléjük, a lányok mindig elfutottak előle.
Bizonyára ez csak a ronda, ósdi kalapja miatt lehet — gondolta a legény. Elhatározta, vesz egy újat a heti vásárban.
Csak egy gond volt. Szegény Jankó zsebében nem csilingelt egy árva tallér sem. A kalapos meg ingyen nem adta portékáját.
Jankó beállt dolgozni egy földműveshez. Reggeltől estig a földet túrta. A gazda elégedett is volt vele, a legény úgy dolgozott, mint a masina. Még enni sem igen állt meg. Azt szerette volna, hogy minél előbb összegyűljön a kalapra való, és szaladjon a kalaposhoz.
Igen ám, a földműves is látta, milyen ügyes és szorgos legényre tett szert, a régiek mind lusták, hanyagok voltak. Nem akarta, hogy Jankó elhagyja, ha összegyűlik a szükséges tallér. Minden este azt füllentette, még hiányzik belőle néhány. Talán holnapra összegyűlik, ha még marad egy napot.
Végtelenségig nem tarthatta vissza Jankót. Igaz a számolás terén a Jóisten nem nagyon látta el a földműves napszámosát. Hadilábon állt a számokkal, de egy idő után érezte, dolgozott ő már annyit a gazdánál, hogy a munkadíjából kiteljen egy kalap ára.
— Gazdauram, adja ki a bérem, szeretném már megvenni azt a kalapot! — mondta Jankó. — Ne féljen, ha meglesz a fejfedőm, visszajövök. Minden úgy lesz, mint eddig.
Ez némileg megnyugtatta a földművest, és adott neki annyi pénzt, ami elég volt a kalapra. A többit visszatartotta, hogy napszámosa el ne hagyja.
Jankó boldogan rohant a kalapboltba, ahol még mindig megvolt a kiszemelt példány. A polc legtetején várta, hogy megvegyék.
Szép, elegáns kalap volt. A legújabb divat szerint. Ilyen senkinek sem volt a faluban, még az intézőúr sem dicsekedhetett vele.
— Becsomagoljam a kalapot? — kérdezte a boltos.
— Szó sem lehet róla — mondta Jankó. — Mindjárt a fejemre is illesztem, hiszen ezért vettem. A régit pedig eldobhatja.
Amint a fejére tette, a szívét mindjárt boldogság járta át. Úgy érezte, körülötte minden egy csapásra megváltozott.
A falubeliek ámulva nézték és bólogattak feléje.
— Jó napot, Jankó úr! Hogy szolgál az egészsége? Ma nagyon szép napunk van.
Ami a leglényegesebb, a leányzók is tátott szájjal nézték, s elpirultak, amikor tekintetük találkozott Jankóéval.
Már majdnem visszaért a földműves házához. Egyszer csak hallja, hogy a kalap megszólal:
— Jankó, nehogy visszamenj a gazdához! Téged az Isten is úrnak teremtett. Menj egyenesen a király várába, és kérd meg a királykisasszony kezét. Tegnap hirdették ki, hogy eladósorba került, és édesapja férjet keres számára.
A legényt nagyon meglepte, hogy kalapja tud beszélni. Még sohasem hallott ilyet. Eleinte nem is akarta elhinni.
— Ne tétovázz! — biztatta a kalap. — Menj el csak nyugodtan, te lehetsz a királykisasszony férje.
— A gazdám még tartozik nekem néhány tallérral — próbált kibúvót keresni Jankó. — Hogyan néz ki, ha megszegem szavamat, és nem megyek vissza hozzá.
Az új kalap addig-addig beszélt neki, míg végül meggyőzte, és elindult a király várába.
A gazda hiába várta napszámosát, az nem jött. Emiatt nagyon elszomorodott. Egy kismadár elárulta neki, hogy Jankó feleségül akarja venni a királykisasszonyt.
Majd elfelejtettem mondani, a földművesnek is volt egy szépséges leánykája. Titkon abban reménykedett az apa, hogy majd összeboronálja a két fiatalt. Ezek után már nem sok reményt látott erre. Szomorúságának ez is oka volt.
Jankó nagy büszkén megérkezett a várba. A kalapja a fülébe súgta:
— Menj egyenesen a király elé! Bátran mondd meg jöveteled célját! Ne törődj a sok úri népséggel, még ha ki is gúnyolnak.
A legény úgy tett, ahogyan a kalapja mondta neki.
Belépett a hatalmas trónterembe, ahol már annyi volt a kérő, mint a mákos gubán a mák. A grófok, hercegek, uraságok fitymálva nézegették az új jövevényt. Gúnyos megjegyzéseket tettek a háta mögött:
— Ki ez a senkiházi, bugris paraszt? Mit akar itt a király színe előtt? Jobban tenné, ha azonnal eltakarodna a várból.
Hamarosan a királynak is feltűnt Jankó és soron kívül magához hívatta.
— Mit akarsz itt, te legény? — kérdezte csodálkozva.
A kalap biztatón Jankó fülébe súgta:
— Mondd azt, hogy feleségül kívánod venni a királykisasszonyt.
Jankónak remegett mindene, alig jött ki szó a torkán.
— Fenséges királyom, életem kezébe ajánlom — mondta nyögve. — Feleségül szeretném venni a királykisasszonyt.
Ezt meghallván a trónteremben mindenki hangosan felkacagott. De legjobban maga a király nevetett.
— Amiért ilyen jól megnevettettél, nem nyakaztatlak le. Máskülönben búcsút inthettél volna a fejednek. Azonnal hord el irhádat szemem elől, amíg meg nem gondolom magamat! — förmedt rá a a legényre.
— Nehogy megijedj! — súgta megint a kalap. — Tarts ki elhatározásod mellett! Határozottan mondd a király szemébe, hogy lányát feleségül veszed!
Ki tudja, miért, vagy honnan vette a bátorságát Jankó, kihúzta magát, és nem hagyta annyiba:
— Még ha királyi apósuram le is nyakaztat, akkor sem állok el tervemtől. Feleségül akarom venni kedves leánykáját.
Ezen a magabiztos kijelentésen a király is elgondolkozott.
— Látom, nem adod fel egykönnyen — mondta. — Ha el is nyernéd a lányom kezét, hogyan tudnál úri életet biztosítani neki? Minden jel arra mutat, hogy te egy szegény legény vagy. Igaz a kobakodon egy szép kalap díszlik, de ez mind kevés.
Jankó most ijedt meg ám igazán. Valóban, hogyan fogja eltartani a feleségét? Hiszen a szép kalapján kívül semmije sincs.
A beszélő kalap most sem hagyta cserben.
— Mondd a királynak, hogy a kerek erdőn túl van egy óriási birtokod, és annak a közepén áll a kacsalábon forgó várad, amelyben annyi aranyszoba van, mint ahány nap létezik a kalendáriumban.
Mondta, és ez már valóban felkeltette a király érdeklődését.
— Hiszem, ha látom — ugrott fel a trónról. — Menjünk azonnal, és ha igaz, amit mondtál, akkor tiéd a lányom keze.
A király és népes kísérete felkerekedett, hogy meggyőződjön Jankó igazat beszélt-e.
A kalap látta, hogy gazdája nagyon fél, ezért bátorítóan súgta:
— Ne félj semmitől! Minden rendben lesz.
Egy egész hadseregnyi ember indult el a királlyal, hogy megtekintsék Jankó kacsalábon forgó várát.
Mentek-mentek, egyszer csak a kerek erdőn túlra kerültek, és ott mindjárt végtelen aranybúzaszemeket termő gabonatáblához értek. Amikor ezt a király meglátta, leesett az álla a csodálkozástól. De nem volt idejük sokáig nézelődni, haladtak tovább. Még egy nagy aranyerdő és aranyhalakat rejtő tó mellett is elhaladtak, mire megérkeztek a kacsalábon forgó várhoz.
A király most már nem vonta kétségbe Jankó gazdagságát. Bele is egyezett, hogy leánykája és kérője egybekeljenek.
Hamarosan meg is tartották az esküvőt. Három éjjel, három nap ropták a táncot.
Ellenben volt egy bökkenő. A királykisasszonynak nem tetszett Jankó. Neki már volt egy kiválasztottja, még mielőtt édesapja kihirdette, hogy lányának férjet keres. A királykisasszony beleszeretett a király kis kondásába, és még leányka korában megígérte neki, hogy ő lesz a férje.
Ezt el is mondta Jankónak a lakodalom után, amikor egyedül maradtak. Az nagyon megsajnálta a királykisasszonyt. Éjjel, nappal azon törte a fejét, mit lehetne tenni, hogy mindketten boldogok legyenek. A kalapjától várta a segítséget, de most az hallgatott. Hiába kérte, hogy segítsen neki! Mondja meg, mit tegyen!
— Te javasoltad, hogy vegyem el feleségül a királykisasszonyt. Te biztattál, hogy leendő apósuramat vezessem el a kacsalábon forgó várhoz a kerek erdőn túlra. Most miért hallgatsz? Mondd meg, mit tegyek! Lehet akármilyen gazdagság, ha nem vagyunk boldogok. Így életünk kínszenvedést lesz. Kérlek, még egyszer utoljára segíts!
A kalap sokáig gondolkodott, s végül kinyögte:
— Azt hittem, hogy jót teszek veled. Látom, nem vagy boldog a királykisasszonnyal. Ő sem boldog veled. Szerelmes a kis kondásba. Egyet tehetsz, hívasd a várba a kis kondást! Tedd fejére a kalapodat! Meglásd, senki sem fogja észrevenni a cserét. Te pedig menjél vissza a földműves gazdádhoz, és vedd feleségül a lányát. Úgyis a sors őt szemelte ki számodra.
Ez tetszett Jankónak is, megfogadta kalapja tanácsát. Csak a királykisasszony vette észre, hogy a kalap alatt nem Jankó van, hanem szerelme, a kis kondás.
— Köszönöm, kedves Jankó — mondta, és elbúcsúztak egymástól.
Jankó visszament gazdájához, aki örömmel fogadta.
— Látja gazdauram, ahogy ígértem visszajöttem. Nem csaptam be.
— Látom én, fiam, de hol a szép, új kalpagod. Hajadonfőt jöttél vissza?
A napszámosa nem tudta, mit feleljen. Csak tanácstalanul a földet nézte. Mire a gazda vigasztalón mondta:
— Ne búsulj, Jankó! Adok én neked olyan szép kalapot, hogy minden kislány örömmel megfordul utánad.
— Nem akarom, hogy a lányok forgolódjanak utánam. Annak örülnék, ha kendnek leánykája csak egy pillantást vetne rám.
— Ennél, mi sem egyszerűbb, Jankó — örvendett a gazda, és behívta a kislányát. — Gyere, Marikám, visszajött Jankó!
Nem telt bele egy szemhunyás, jött szaladva Marika, és mindjárt a legény karjaiba omlott.
Nem is vártak sokáig, megtartották a kézfogót. A lagzi után pedig együtt gazdálkodtak a kicsi földecskén. Boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el vége!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:21 :: Apáti Kovács Béla
