Engedd, hogy újra a lelkedben lakjak,
Tudom, szavam a szívedet szedte szét,
mint életlen kicsordult szablya.
De én lettem rabja lényednek
tán örökké.
Koldultam ma a teremtőt,
imára hajtottam fejem.
Nem lehet hogy másképp legyen,
mint hogy selyemben ringó nevetéseddel –
Uram,
fohászkodom.
Csak suttogom.
Könyörögve.
Halkan.
Hadd legyek.
– nevemet ajkadról gördülni halljam,
mint lehessek szemednek ábrándos titka,
örök tűz,
legalább szikra,
a láng ígérete.
Legutóbbi módosítás: 2015.11.07. @ 04:31 :: Bamberger József