Kedves Péter, ez még humornak is gyengécske, sajnálom.
Ide gyertek, emberek, itt a sörpad, a túlsó oldalon hadd hortyogjon a jónép. Alul a kerekek, felül Lajos horkolása nyugtatta a hangulatot. A vagonban néhány negyven körüli öregasszony sikítozott. Az ingázók vagy aludtak, vagy nem hallották, vagy talán ittak, dohányoztak, esetleg kártyáztak.
Az alvó Lajosokat néha kizökkentette a lapok csattogása. Egy fejkendős, visító hangú néni odakiáltott.
– Emberek, ne hagyják azt a kisfiút dohányozni!
Nem értette, miért röhögnek még a horkoló Lajosok is. Sanyika azon az éjszakán jól aludt a gyárban, alemezvágó zsilotin alatt. Ritka békesség töltötte el, barátjával megbeszélte, hogy még véletlenül se taposson senki az indító pedálra. Most, térdig velúr csizmában, letűrt galléros irhával szívta magába a konzerváló dohányfüstöt, amin a sokat látott, negyven körüli anyókák mellett leengedett ablak, gyors légkondicionálóként enyhített.
– Ide-ide, emberek, itt a sörpad!
Kiáltotta valaki, de a néni gyereket szeretett volna menteni.
– Hány éves vagy, kisfiú?
– Harminc.
Mondta eldönthetetlen, komoly-humor mosollyal Sanyika, aki akkor még öregítette magát, mert igazából huszonkilenc volt. Családi sajátosságból kifolyólag tizennégy, tizenötnek látszott. Nagyon hosszú ideig nem találkoztunk, így csak tippelni tudok, hogy negyven évesen huszonkettőnek, ötven évesen harmincnak, hatvan évesen meg olyannak néz ki, amilyen most.
– Kisfiam, ne hülyéskedj velem!
Sanyika mélyet szívott a dohányzó fülke füstjéből, majd előreballagott és megmutatta személyijét. A negyven körüli néni kivirult, mire Sanyika visszaült, ledobta fejéről sötét kendőjét, szétkócolta a haját, lenyúlt tömött rafiaszatyrának aljára és előhúzott egy pipát.
– Ha ez a majdnem velem korú tizenöt évesnek látszik, akkor én sem lehetek tizennyolcnál több!
Rágyújtott. A dohányzó vagon dohányzott, benne az emberek is, csak a megfiatalodott, negyven körüli néni tajtékzott örömében.
