Emlékeimbe bújtam…
Mostanság gyakran megesik,
hogy a csend torkomon akad.
Ülök egy padon
háttal a nyárnak,
kifakult vággyal,
hiányoddal
bezárt világomban.
Könyörtelen idő
festi a jövőt,
hiába felesel a szél,
dérrel-dúrral jön a tél,
hajamba éles pendüléssel
belekap,
fenn a szirteken kóborol,
s úgy zenél,
hogy belesajdul szívem.
Egyszer csak a lejtőkről
enyhe szellő indul felém,
lélekérintő muzsikaszó,
valami szép és jó,
édes melegség
karjaiba vesz;
szemem tükrében
a te szemed virágzik.
Beléd fogódzom,
biztatásod éltet,
az éjszakámból kiváló
hangoddal ébredek –
ha te szólítasz
én hallgatok.
Oly édes-simogató
és különös ez…
Lehajtott fejű krizantémok
helyett rózsák nyílnak
verseimben.
Legutóbbi módosítás: 2015.11.09. @ 19:31 :: D. Bencze Erzsébet
