— Mit gondolsz hány tavaszt értem?
— Százat biztos.
— Ne beszélj bolondokat! — kacagott fel szokott vijjogó hangján Máriskó. — Tizenhetet! Vagy ezeret! Hihihi!!!
— Egyiket sem hiszem!
— Na, akkor figyelmezz rám!
Ezzel leült a kemence melletti lócára és mesélni kezdett.
— A vajákos mesterség anyáról leányra száll nálunk. Amióta erre a tájra jöttünk volna, már rég azelőtt is így volt. A leánygyermekek az anyjuktól kapják a tudást, már zsenge korukban. Az elsőszülött leány lesz a mesterség folytatója. A többi — már, ha van — elkerül a vidékről mihelyt felnől. A fiúk pedig tízéves koruktól elszegődnek valamelyik pásztorhoz, gazdához, mesteremberhez szolgalegénynek, s többé haza sem jőnek. Így éltünk, mióta átkeltünk a hágókon, s még azelőtt is. Sokan boszorkányoknak hittek bennünket, pedig nincs abban semmi boszorkányság, amit teszünk, csak ismerjük a fákat, a füveket, a földet, a vizeket, az állatokat, az embereket. Tudjuk, mi mire való. Az emberek, ha megmondjuk nekik a valót, nem hiszik, a jó tanácsokat se. Ezért kell másképp beszélni, ezért kell ijesztegetni őket, kiabálni, rikoltozni, táncolni, és azt mondani, hogy a szellemek üzennek rajtunk keresztül. Így van, ez az igazság! Én is ellestem anyám minden tudományát, megtanultam utánozni a hangját, a mozdulatait. Anyám hagyta, sőt titokban örvendezett is, mennyire jól csinálom. Néha megengedte, hogy én álljak szóba a segítséget keresővel. Egy nap aztán megtörtént a szerencsétlenség, amit anyám már rég emlegetett. „Nem jó háború ez” — mondogatta. — „Rablás az egész. Rablóbandák háborúja!” Tavasszal, ahogy a hó eltakarodott az észkos lejtőkről is, elindult zsenge füveket keresni. Amit ilyenkor kell gyűjteni. A májvirágot, papsajtot, pulykafűt, földiepét, papszakállt, meg kakukkvirágot és körömfüvet. Én távolról követtem lopózkodva, nem akartam, hogy meglásson. Csípős volt a reggel, s magamra terítettem egy meleg hárászkendőt. Anyámon a szokásos fekete köpeny volt, mely beburkolta feje tetejétől a talpáig. Hajladozva haladt egyre magasabbra, kereste a gyógyfüveket. Nem figyelt fel az erdőből kirajzó fegyveresekre. Egyikük megpillantotta a feketébe öltözött alakot, valamit kiáltott a többiek felé, s azok megtorpantak, majd ijedten visszafutottak a fák védelmébe. A bokor mögül, ahol lapultam jól láttam a képükön a rettenetet. Az utolsó fegyveres mielőtt eltűnt volna a sűrűben, megfordult, és nyílvesszőt röpített a számukra félelmet keltő alak felé, majd ő is eltűnt. Célba talált a vessző, s anyám feljajdulva elterült a földön. Odarohantam hozzá, de már alig élt. „Vedd át. Vedd át.” — ismételgette halkan. A kosár felé nyúltam, melyben ott lapultak a már megszedett gyógyfüvek. „Nem a kosarat, a helyemet!” — suttogta rekedten, s elcsendesedett. Ott temettem el azon a helyen, ahol megölték, és attól fogva én vagyok Máriskó, a javasasszony. Csak te tudod a titkomat!
Legutóbbi módosítás: 2015.11.14. @ 18:38 :: dr Bige Szabolcs-
