Teljesen besötétedett, ahogy követtem egy darabig a kedves néni által megjelölt utat, aztán amikor nem láttam semmi utcanév táblát, csak mentem, mentem, amerre a lábam vitt. Elfogytak a házak, már valami országút félén haladtam, a letaposott hó sem világított, de arról árulkodott, hogy korábban jártak arra kocsik. Egyedül voltam a világban, azt se tudtam, jó irányba megyek-e. Egyszer csak zúgást hallottam, egyre erősödött a zaj, de fényt nem láttam. Azt hittem, valami nagy jármű, vagy tank közeledik, hogy nincs fényszórója, úgy megrémített, hogy lehúzódtam az út szélére, ahol árok lehetett, mert lecsúsztam a hóban. Kis ideig lapultam, füleltem, a zaj nem erősödött, de nem is szűnt meg. Úgy döntöttem nem mászok fel az útra, de haladnom kell, mert megfagyok. Törtettem a hóban, és akkor a zúgás újra közeledett, azt a félelmem annyira felerősítette, hogy már kétségbe estem, meg-megálltam, újra indultam.
Néhol beszakadt alattam a jég, a lábam térdig elázott, úgy hasított belé a hideg, mint a kés. És egyszer csak egy hídfélének a körvonalai bontakoztak ki a derengésben, már nem csalt a fülem, rájöttem, víz zuhogott olyan hangosan, biztosan magasról zúdult a folyó jeges szélére.
— A félelem kergette abba az árokba azt a szegény fiút — képzelem magam elé, észre se venném, hogy hangot adtam a gondolataimnak, pedig igen, mert válaszol.
— Igen. Én csak nagyra nőttem, de egyáltalán nem voltam egy hős — néz rám párás szemmel, majd a kezében szorongatott, ottfelejtett, üres csészére pillant, halkan zörren, ahogy gyorsan a tálcára helyezi. Látszik, hogy lélekben nincs itt. Ott mászik ki az árokból… Csendesen tovább mesél…
Órákig gyalogoltam, a hó világított, fák, bokrok, árkok, szántás, minden utamba került, és már olyan mázsásnak, zsibbadtnak éreztem a lábaimat, hogy csak vonszoltam magam. Kicsit le akartam ülni, amikor apró kis fényt fedeztem fel a távolban.
Nem érdekelt akkor már az sem, ha elfognak. Új erőre kaptam, törtettem a hóban, pirkadni kezdett, és csakhamar láttam egy nagy fekete tömböt, az ott egy épület, annak az ablakából jött a fény, ami épp kialudt, mire odaértem. Két kutya kezdett ugatni, ahogy közeledtem, ettől megrémültem… Nem jött elő senki, én meg felfedeztem, hogy a ház végében melléképületek vannak. Az addig homályosan világító ablakon csak be kellett volna zörgetnem, de annyira féltem! Alatta bújva tovább botorkáltam egy deszkaajtóig. Benyomtam, engedett… a fal mellett kevés szalma zizegett a léptem alatt, ott lekuporodtam, és gondolkodtam, mit tegyek. Annyira fáradt voltam, hogy le-leragadt a szemem. Ahogy világosodott, láttam üres istállófélében vagyok, nagyon fáztam és éhes voltam. Az aktatáskámból előkotortam a darab kenyeret, amit a néni adott, azt megettem és újra elaludtam, már késő délután lehetett, amikor ébredtem. Fel akartam állni, de a lábaim nem működtek. Mozdulatomra rádőlt valami, vasvilla, vagy gereblye egy vödörre, éktelen zajt okozva, erre a kutyák ismét veszettül ugatni kezdtek. Kilestem a deszkák résén. Egy ember lépett ki a házból, körülnézett, és láttam, egyenesen felém tart. Belépett, én lapultam a félhomályban, pár perc is végtelennek tűnt, míg leakasztott egy viharlámpát, meggyújtotta, rám világított. Egy nagyranőtt, jól, de igencsak vékonyan öltözött, átfagyott, rémült zöldfülűt látott feltápászkodni.
— Gyere gyorsan! — mordult rám, én meg léptem volna, de el kellett kapnia, hogy támogasson.
Szólni akartam, de a megmerevedett számon csak nyögés jött ki… aztán filmszakadás.
Itt, az ugyancsak másfajta félhomályban könnyeimtől nedves az arcom, ahogy hallgatom, de hagyom, úgysem engem lát most ez a fehér hajú óriás, hanem azt a fekete hajú, ijedt srácot ébresztgeti magában.
Arra eszméltem — megborzong és folytatja rendületlenül —, hogy meleg van, remeg az egész testem, messziről hangok dünnyögnek valamit, „hiszen ez még egy gyerek!”, meg hasonlókat… és halvány fényben imbolygó fejek hajolnak fölém, az arcukat nem tudtam kivenni.
— Kinyitotta a szemét — jött egész közelről egy kellemes női hang. Pislogtam, már felfedeztem a mögöttük gyéren világító petróleumlámpát, és azt néztem, milyen furcsán kormos a cilindere… féloldalasan.
— Hé, fiatalember, egyedül jöttél? Vagy volt még veled valaki?
— Egyedül… — tértem kicsit magamhoz… még mindig remegtem. A belső zsebemhez akartam kapni, szemem az aktatáskámat kereste, de mellettem egy szék háttámlájára dobva megláttam a télikabátomat, nekitámasztva a táska is ott volt.
Rám szóltak, hogy üljek fel, egy fejkendős asszony nagy bádog mosófazekat tolt elém, amibe belerakták a két lábamat, és egy vödör vizet borított rá. Nem éreztem semmit, de akkor láttam, hogy mintha csizma lenne rajtam jégből.
A vizet pár percenként cserélték, mindig melegebbre, leerőltetett félcipőmet a sarokban lévő sparhelt vállára tették.
— Ezt idd meg, de kortyonként — nyomott kezembe egy bögrét az előbbi kellemes hang gazdája, akit akkor tudtam jobban megnézni, milyen szép, fiatal nő, közben a gőzölgő piros pöttyös poharat majdnem elejtettem, mert zsibbadó ujjaimat vastag kesztyűben éreztem, pedig csupaszak voltak. A meleg jótékonyan kezdett elterjedni a testemben, félig öntudatlanul észleltem mindent.
Rólam a kiolvadt nadrágot és lábaimról a zoknit lefejtette valaki, büdös kencével bekenték és becsomagolták térdig. Úgy dőltem el, mint a zsák, és akkor ébredtem fel, amikor a kis ablakon át szemembe világított a ködön át erőlködő gyenge napsugár. A sarokban férfiak és egy asszony kuporogtak, a szép kis nő az asztal mellett ült, szoptatott, rám nézett és mosolygott, a mellét nem takarta el.
— Ilyent én még nem láttam, azt hittem, álmodom — néz fel, megszakítva önmagát, és elnéző szeretettel mosolyodik el, mintha nem is ő lett volna az a naiv fiú.
— A nő… — mosolygok én is.
— Igen, ti, a meghatározói, befolyásolói egész életem minden mozzanatának.
Megsimogatja homlokát és folytatja, ott, ahol tartott, élete nagy kalandjánál:
A megszárogatott ruháimat magamra vettem, a belső zsebemben, de nem a balban, amelyikbe én tettem, hanem a jobb oldaliban lapult a pénztárcám, nem hiányzott semmi. Az akkor nagy pénznek számító ezer forint is benne volt… Az utolsó fizetésemet apám egészítette ki.
Az járt a fejemben, hogy mi van, ha tönkre megyek, bele is halhatok ebbe az egészbe, a visszaút épp ilyen lenne, mint ami még előttem van, melyiket válasszam…? De jó lenne otthon felébredni!
Nemsokára két férfi lépett be a kinti tejfehér ködből, az egyikben az engem betámogatót ismertem fel. Ő volt a gazda. A másikra mutatott.
— Ma este átviszi magukat ez az ember, ő ismeri a terepet, addig ki ne menjen senki, ha feloszlik a köd, messziről ide látni, a szomszéd se lásson itt idegent.
Megtudtam, akik itt vannak, azok mind disszidensek, négy-öt emberrel szokott nekivágni a határnak a kísérő, és még egyszer sem fogták el. Megkérdezték, van-e rávalóm, hoz pálinkát is, mindenkinek, amennyit meg tud fizetni, és a kalauzolás sincs ingyen, hisz sokat kockáztat.
Ahogy sötétedni kezdett, ismét leszállt a köd, akkor jött egy középkorú házaspár, nagy bőröndökkel, majd egy velem egykorúforma lány az apjával, így lettünk tízen.
Tőlem kétszáz forint kivételével elszedték az egész pénzemet, adtak egy üveg pálinkát, és azt mondták, ezt húzzam meg, ha nagyon fázom, de vigyázzak, el ne aludjak tőle.
A vezetővel együtt tizenegyen indultunk el, a csecsemő volt a tizenkettedik. Kisebb-nagyobb batyuja mindenkinek volt, a babát ruháskosárba csomagolták, nagyon melegen. Lepedőbe kötötték a kosarat, és vagy ketten vitték, vagy a nyakába akasztotta. Csodáltam, hogy bírta szegény. Töretlen havon, bokortól bokorig, facsoporttól facsoportig, úttalan árkon-síkon, hegyen-völgyön, leginkább libasorban. Az elől haladót időnként váltottuk a leghátsóval, hogy minden férfi kivegye részét a lábnyom készítésében. Még büszke is voltam, hogy a férfiak közé soroltak. Lassan haladtunk, mert a sok helyen hasig érő hóban a lábunkat emelgetni nem volt könnyű. Úgy tűnt, már időtlen ideje megyünk. Különösen a nagy bőröndöket cipelő idősebb házaspár miatt időnkint meg is kellett állni, és az élő csomagot magához szorító nő is bukdácsolt. Néha elvettem a kisbabáját, hogy könnyebben tudjon menni legalább egy kicsit, de amikor sírni kezdett, ijedten visszaadtam neki. Olyankor mindenki lekuporodott a hóba, figyeltünk, nem árult-e el bennünket a sírás, ami messze hallható lehetett.
Nem mozdult semmi, mehettünk tovább.
— Ezt a bőgő gyereket mégsem kellett volna hozni, még lebuktat mindnyájunkat — szólalt meg a bőröndös, de azonnal lehurrogták.
— Még magának áll feljebb?! Mit cipel azokban a táskákban? A vagyonát? Önző vén kapzsi! Még most is a gazdagságát menti. Maguk miatt többet veszteglünk, a kis ártatlan lélek előtt még ott az egész élet! Miért ne egy jobb világban nőjön fel?!
A vezető vetett véget a szitokáradatnak.
— Elég legyen! Inkább haladjunk.
Az egyik pihenőnél odakúszott mellém a férfi.
— Te, fiam, olyan erős vagy, meg a lábaid is hosszabbak, semmi csomagod nincs, segíthetnél nekünk, ha vinnéd a miénket — suttogta. — Meg tudom hálálni, sok ékszert viszünk magunkkal, és Bécsben gazdag rokonaink vannak, befolyásos emberek.
Egy pillanatig jó ötletnek tartottam, aztán a nőre gondoltam, akinek semmije sincs, csak a gyereke, és magamra… én az úton nem meggazdagodni akartam, hanem megúszni, baj nélkül átérni a határon. Ha valakit vagy valamit mentek, az nem a tömött táska lesz, hanem az életünk. Még túl közel volt az idáig megélt szenvedésem. Ha elesett, felsegítettem, mint bárkit, de nem vittem helyette a vagyonát.
Az egyik pihenő után, amikor már halálosan kimerülten azt láttuk, világosodik az ég alja, megszólalt a vezető.
— Na, emberek, én nem mehetek tovább. Az ott már a határ. Magukat két csoportra osztom, egyik elindul most, a másik negyedórával utána.
Felháborodott zűrzavar kerekedett, de rohamosan közeledett a hajnal, dönteni kellett.
folyt. köv.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:11 :: Pápay Aranka
