Hiába írta be kétszer is az elmúlt héten az „azonnali üzenet” mezőbe, hogy „Aggódom”, később már, hogy „I’m worried!” — hátha az ápoló ül a géphez, és ő nem tud magyarul —, elkerülték egymást. A gép bekapcsolásakor az „itt vagyok hivjal” beírás várta, de ó, jaj! — az előző napról. Tizennyolcadik napja, hogy beszéltek — ilyen még nem is fordult elő —, akkor fulladási rohamok után, végre ismét otthonról, azonnal jelentkezett, kicsit tétován közölte, elmeszesedett területekről kapott tájékoztatást az orvosától.
— Az jó, az jó! — lelkesedett az asszony, de onnét, messziről bátortalan hangsúllyal jött a válasz:
— Mellette azonban újabb kis karfiolok jelentek meg… Jövő hét keddre visszarendeltek… meglátjuk.
Akkor remény és kétség közt köszöntek el.
A második kedd is elmúlt már!
Egy éve, hogy kimondták neki azt a rémes tényt: azbeszt okozta…! Sok éve, sok-sok építkezésen találkozott vele, ki tudta akkor még, hogy az egy alattomos, gyilkos anyag?! Egy éve fel-fellobbanó, majd tűnő remény. Sose vallották be, de tudták, ez gyógyíthatatlan!
Ez a hosszú hallgatás már ijesztően gyanús.
*
Nyugtalanságát a szerkesztői munkájával tudta csak elnyomni, most külvilágot kizárva merült el a sokadik novella lektorálásába. Mi akar ez itt lenni? — „… kis szikével faragjon, vagy batárral…?” — Ó, alighanem baltára gondolt a szerző, de fiatalka, talán sose látott úton baktató batárt se, fejszét vagy baltát se… az írás azonban jó, nagyon jó, nézzük csak, hogyan folytatódik.
Hirtelen megrettenve zökkent vissza a jelenbe, ahogy a monitor szövegére felugró Skype „balambam, balambam” hangja berobbant. Azonnal fogadásra kattintott, de a túloldalról csak szipogást, aztán végesincs perceknek tűnő másodpercekig csendet, majd köhögést hallott.
— Végre! Csakhogy egyszerre vagyunk itt, jó, hogy hallhatlak!
— Nem vagyok valami jól…
— Hallom… Már annyira aggódtam! Elmondod? Szép lassan mesélj, megvárlak. Bent voltál a kórházban?
— Hát… elküldtek.
— Nem kaptad meg ezt az újabb kemót?
— Nem… — csend. Feszült csend, aztán elcsukló hang — … ennyi volt.
— Ezt hogy’ érted?
— A nővér elbúcsúzott tőlem… az orvos meg csak azt mondta, ennyi volt… nem ad több kezelést… nincs értelme.
Heves, hosszan tartó köhögés: szerencsére nem kell azonnal válaszolni, megszólalni!
Nincs értelme? Hogyan tudta ezt emelt fővel hallgatni, ép lélekkel megélni? Mennyit bír el egy ember? Ez az ember! Még vigasztalni se lehet! Mivel lehetne? — A nő ült összeroskadva, tudta, hogy ott messze, az a nagybeteg tudja, hogy ő is tudja… Mit is? Jaj!
Aztán vontatottan megszólalt ismét, kicsit rekedten:
— Az este… már olyan fáradt voltam… hívott a lányom… a Kathy… ezek el se hiszik, hogy estére elfogy az erőm… mondtam is neki, hogy veled se beszéltem már három hete! — az elhaló, fátyolos hang türelmetlen és vádoló.
— Ne fáraszd magad, inkább elmondom én, mit írt nekem a lányod angolul, én meg betettem a google fordítóba, hát… megértettem, de az rémesen kitekeri a magyart.
— Másold ide, majd én lefordítom… — élénkült fel, hálásan, hogy nem ott kell folytatnia. — Látom. Azt írja, hogy próbál minél többet foglakozni az apjával, velem… ő is, mint ahogy te. Tedd te is azt. Amennyit csak lehet… ezt írta… hogy törődj velem…
— Jól van, persze, hogy törődök, itt is voltam, de nem láttalak, az e-mailem se nyitottad ki.
— Nem… mert meg se néztem a levelezőmet sem.
— Itt leszek, ebben az időben mindig figyellek a skype-on, csengess rám. Látod, Kathy is aranyos…
— Igen, de ne telefonon, és ne éjszaka tenné. Tudod, soha nincs ideje neki se, mind a saját életét éli… aztán késő este felhív… Múltkor végre eljött, akkor is fulladtam… Már maszk nélkül nem is merek elaludni… mondtam, vegye legnagyobbra… tudod, hogy több oxigént adagoljon. Akkor látta… mert el se hiszik ám a lányaim! Még Éva sem, pedig ő tanulta ezeket.
— Dehogynem, elhiszik, csak nem igazán tudják, hogyan segíthetnének.
— Tényleg nem tudják, de nem baj… Mindent megadtam nekik… amit mások csak spórolva tudtak összekuporgatni, azt én keményen dolgozva megkerestem. Arra gondolok, hogy mennyi bajuk lesz azzal, amit nem tudtam elintézni, mielőtt… és mindennel! Most találtam egy fiút, akinek odaadtam a szerszámokat a fűnyíróhoz, hogy karban tudja tartani… majd… tudod, én már nem… ők meg nem értenek hozzá… — nehezen bukdácsoltak a szavak.
— Azzal te ne törődj, mihez értenek. Szeretnek, a múlt nyáron is mind ott voltak, még a két unokád is, hogy rendbe tegyék a kertet. Te inkább töltsd az idődet olyan jól, ahogy csak lehet. Ne foglalkozz mással, csak ami jól esik.
— Ja. Azt teszem — elhallgatott. A hosszú csendben mindketten a közelmúlt nagy beszélgetéseire gondoltak.
Amikor az addig életerős férfi az első rémület után, a belenyugvás periódusában képes volt hinni és elhitetni, hogy csak a megélt, tartalmas élete számít, hisz a küzdelmei nem voltak hiábavalók, értelmetlenek. Egész életében azt tette, amit kellett, és azzal a lehető legjobbat biztosította a három lányának. „Amikor kisfiú voltam — emlékezett tűnődve —, albérletben laktunk és azért kellett elköltöznünk, mert a ház tulajdonosa nem szerette, ha fociztunk az udvarán. Megfogadtam, nekem csak akkor lesznek gyerekeim, ha megteremtem nekik az otthont, ahol őket senki nem bánthatja azért, mert játszani akarnak”.
Tulajdonképp szerencsés — bizonygatta önmagának —, hiszen annyiszor volt halálközelben: egy fúrótornyon a nyílt tengeren, amikor a tájfun közelgett; építkezésen, akkor több emelet magasából lezuhant vele az állványzat; vagy akkor éjszaka, a februári fagyban, amikor tizenhét évesen le is lőhették volna a határőrök, de átjutott, túlélt, nem halt meg sem fiatalon, sem később váratlanul, félbehagyva mindent. Most megadatott neki, van ideje felkészülni… semmit nem hagy itt rendetlenül…
Megcsendesedve mesélt tovább: nézi, ahogy a Nap beragyogja a nagy kertet; a hatalmasra nőtt fákat, amit ő ültetett, köztük hármat a lányok születésekor. Repíti az emlékezés, a tegnapokba, aztán újra messzibbre: amikor még kicsik voltak, játszóházat épített nekik… Gondolataiban a gyönyörűen ápolt gyepet benépesítik a barbecue party vendégei, család, barátok, régi munkatársak, akiknek mindig ő sütötte a húst… Unokájának, Diana kislányának első udvarlója ámulva gyönyörködött a kis patak táplálta tavacskában, és elragadtatva mondta: „Ez olyan itt, mint egy liget” — erre azóta is milyen büszke.
— Egy munkás élet eredménye — ki nem mondott gondolatait folytatta a távolról jövő, megtört hang, ugyanarra gondoltak végig a csend közben. — Lefényképeztem a fákat, tudod… amiket a lányok születésekor ültettem… Mind a három magasan a ház fölé nyúlik… még ma elküldöm, nézd meg. Ja, és megírtam a levelet a lányok anyjának… Nem találkoztam vele mióta elváltunk… de tudod, meg kellett köszönnöm neki, hogy… tudod, a lányokat… — Elcsuklott a hangja, aztán kis idő múlva csendes megnyugvással mesélt tovább arról, hogy hálószobája ablakából sok—sok éve látja felkelni a Napot, tudja, annak este le kell mennie, és ellene hiába is akarnánk bármit tenni, a nappalt úgyis az éjszaka váltja fel.
A Nap pedig akkor is fel fog kelni, amikor ő már nem láthatja, de az itt hagyott fáit mégis beragyogja majd.
(Élt: 1939. júli. — 2011. okt.)
http://www.youtube.com/watch?v=qk3-cJCDQ0c&feature=fvwrel
Legutóbbi módosítás: 2015.11.27. @ 12:08 :: Pápay Aranka
