Péter Erika : RÉSZLET az Elpattant zongorahúr c. regényemből.

Nyomtatás

     Anna lesütött szemmel, letaglózva állt a bizottsággal szemben és skandálta a kötelezően ráerőltetett, betanított szöveget. Minden porcikája ellenállt. Tisztában volt vele, hogy ölni fog, vagyis kiolt egy kis életet, és ezt most a szemébe vágják. De hiába szerette volna megtartani a gyermekét.

– Hogy gondolhatsz ilyesmire kislányom? – S éppen a diploma előtt? – Mit gondolsz, terhesen hol kapnál munkát? – Miből fogod eltartani azt a gyereket? – Hol fogtok majd lakni? – pattogtak egymás után a könyörtelen kérdések.

– Majd csak felnevelem! – suttogta erőtlenül.

– Jaj, csak Apu meg ne tudja!  – sóhajtott Anyuka, s szigorúan megtiltotta, hogy bármit eláruljon.

       Ezután napokig nem aludt.  Felismerte kilátástalan helyzetét. „Hová menjen?  Hol lakjanak? Miből fognak megélni?” – csupa kérdőjel, és nincs, nincs egyetlen elfogadható megoldás sem.

        Abortusz. Irtóztató kimondani még a szót is. Az utolsó napok szűkölő hallgatásban teltek. Csak Vilmát és Editet avatták be a borzalomba. A szülőotthonba egyedül kellett elmennie. Korán volt még, mégis úgy érezte, mintha minden ablak mögött állna valaki, és hallgatózna. Az egész város visszafojtotta lélegzetét.

Kisvárosban laktak, senki sem tudhatta meg a szégyent. Szeretett volna láthatatlanná válni. Anyuka hiába magyarázta el, hogy merre menjen. Sokáig kóválygott, míg megtalálta azt az utcát.

      Másnap egy másik Anna lépett ki az intézet kapuján. Csak a ruha maradt rajta ugyanaz.

A nő óvatosan körülnézett, majd elindult az utcán. Arca sápadt volt, lába remegett a gyöngeségtől. Szeretett volna láthatatlanná válni, mégis reménykedett, hogy várja valaki. Valaki, akiben megbízott, és aki azt ígérte, jönni fog.

        Edit ott állt a következő sarkon, a megbeszélt helyen. Aznap éjszaka náluk aludt. Aludt? Nem aludt, csak menedéket kapott. Életmentő rejtekhelyet.

        Ebéd után lassan sétáltak hazafelé. Barátnője bekísérte a házba, hogy ezzel is igazolja Anna tegnapi távolmaradását. A nappaliban vendégek kártyáztak. Ez váratlanul érte őket. Edit is zavarban volt. Nem szokott hozzá a hazudozáshoz, de a barátnője miatt mégis megtette.

       Amikor Edit elköszönt, Anna pár szót váltott a vendégekkel. Be akart menekülni a szobájába, ám a látogatók visszatartották:

 – Anna, játssz egy kicsit Zsoltikával! Alig várta már, hogy haza gyere! – marasztalták, s valóban, a vendégek hároméves, eleven kisfia odaviharzott hozzá. Szokás szerint a nyakába ugrott, majd körbe-körbeszaladgált az asztal körül. Játszani, fogócskázni akart, de Anna a gyerek minden igyekezete ellenére nem úgy reagált, mint máskor, s mivel nem mozdult, az anyukája felemelte. Kicsit meglóbálta.

– Kapd el gyorsan! – kiáltotta.

        Szerencsére sikerült elkapni a kisfiút. Alig állt a lábán. Érezte, amint combjai között csorogni kezd a vér.

– Elnézést kérek, muszáj lefeküdnöm!  Iszonyúan fáj a fejem. Azt hiszem, alaposan megfáztam! – mentegetőzött, s közben homlokára tette a kezét.

       Titokban a szüleire nézett. Épp osztották a következő paklit. Szurkoltak, vajon ki kapja a legjobb lapokat, s azt figyelték, kinél lesz a legtöbb joker.

       Anna kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Temetésre ment. Annak a gyermeknek a temetésére, aki meg sem született.