Nem létezik tegnap, nem számít a holnap:
a jelen veled ezer édes pillanat.
Az enyém lettél – bár mégsem birtokollak.
Jöttél, ahogy álmomból előhívtalak.
Valósággá váltál ( s épp ez a varázslat )
a létemben szűkölő űrt betöltötted,
nekem komponált a Sors: egyetlen társat,
álomkeringőre váltva a szívcsöndet.
Nem tudom, mikor lett így megírva nekem,
s nem tudom, a nyitány ennyit miért késett.
A fátummal többé nincs már semmi perem,
amióta magamban hordhatlak téged.
Megszűnt a mindenség – most kettesben vagyunk:
több milliárd sejtből két egymáshoz kötött,
és csak érzi, de nem értelmezi agyunk
ezt az ajándékot az elmúlás fölött.
Legutóbbi módosítás: 2015.11.30. @ 19:11 :: Schifter Attila
