Hargitának árnyékába’
ölelt engem az anyám,
utoljára akkor láttam
könnyet gyönyörű arcán.
Két kezemet elengedte,
hogy bejárjam utamat,
az Úr engem erre rendelt,
elfogadtam sorsomat.
Völgyek kicsiny falvaiba
regék kísértek engem,
patak mesélt, szél énekelt,
avar ágyon pihentem.
Fától-fáig, kőtől-kőig
hallgattam népem sorsát,
Isten áldott gyermekének
jegyeztem krónikáját.
Minden szikla, minden virág
elmondta történetét,
megettem kenyerem javát,
utam itten véget ért.
Átadom az összes titkom,
sorsommá vált nemzetem,
talán lesz még akik tudják,
s tovább viszik keresztem.
(Anyám, apám, száz út vár rám,
száz úton ezer veszély,
magyar vándor az én nevem,
aki egyszer visszatér.
Hazám-hazám száz út vár rám,
száz úton ezer veszély,
magyar vándor vagyok, aki
jegyzi népe életét.)
Legutóbbi módosítás: 2015.11.29. @ 18:54 :: Thököly Vajk