– Repülő csészealjat egyesek már véltek látni…
Az interjún Beának izzadt a tenyere, keze, de még a hangja is remegett. Egyetemi évei alatt is mindig izgult a vizsgáin, pedig végül — bár ezt kevesen úszták meg az évfolyamon — egyik után sem mondták tanárai: „ismétlés a tudás anyja”. Érezte, itt az állásinterjún nemcsak elméleti ismereteire kíváncsi a bizottság, hanem valami másra is, amit nem tanítanak az egyetemen. Nagy volt számára a tét. Nemrég vesztette el szüleit egy autóbalesetben. A nyakába szakadt felelősség mellett egy házat örökölt tőlük, amelynek megvásárlásakor kölcsönt vettek fel, és az ő fizetésükből telt a részletekre, hiszen abból, ami maradt, bőven megéltek hárman. Frissen végzettként viszont oly kevés munkanélküli segélyt kapna, amelyből még megélni is alig lehet, részleteket is fizetni már nem. S már csak egy évig kell fizetnie… Jaj, mindezek után nehogy az utcára is kerüljön… Nagy a túljelentkezés, az egyik versenytárs pedig nem más, mint Pali, az évfolyamelső. Ráadásul egyedüli lány a jelentkezők közt egy olyan szakmában, ahol a férfiak vannak többségben. Tudta, a hímsoviniszta előítéletekkel is meg kell küzdenie, „a férfiaknak jobb a gyakorlati érzékük”.
Szerencséjére izgalmában azt sem vette észre, amint Éva, a bizottság egyetlen női tagja, a személyzeti osztály főnöknője, beléptekor milyen megbotránkozó pillantással utasította rendre két ifjabb kollégáját, akik hűséget ugyan esküdtek feleségüknek, de azt nem, hogy vakok is maradnak. Később, amikor a kérdésekre görcsösen felelgetett, pláne megszűnt körülötte a világ. Talán az sem jutott el a tudatáig, kinek felel, a bizottság nagyrészt faarccal fogadta válaszait. Egyedül a bal szélen ülő, kopaszodó öregúr bólogatott felé biztatóan. A végén megszólalt ő is:
— Miért pont ide jelentkezett? Akad Brassóban más hasonló vállalat, ahol nincs ekkora túljelentkezés. S nem habozott, amint meghirdettük az állást, azonnal, elsőként adta be dossziéját.
— Egyik professzorom ajánlotta, ha mesterséget akarok tanulni, ide jelentkezzek — nézett a kérdező szemébe, lenyelve tanára magyarázatát, miszerint neki többet kell bizonyítania egy kezdő férfinál. Az öreg egy ideig mintha olvasni próbált volna gondolataiban, majd bólintott, s ennyit tett hozzá:
— Köszönjük. Figyelje a postaládáját, amint döntöttünk, e-mailen értesítjük.
Bár barátságos hangon szólt hozzá, mégis megugrott a pulzusa. Megérezte, az öregnek nagy a befolyása. A „köszönjük”-től viszont kiment a lábából az erő. Pedig csak a képzelete tette hozzá, hogy „viszont látásra”, ami az egyetemi vizsgák alkalmával azt jelenti: az őszi vizsgaszesszióban… Pedig ez itt biztató szó lenne. Az elbocsátó csúf üzenet után már csak a titkárnővel találkozna.
Ijesztőnek érezte ebben a hangulatban a kongó házat. Nem akarózott haza mennie. Bea letörve vánszorgott el a Nagyparkba. Volt ott egy félreeső pad. Most is üresen találta. A meg-meglibbenő szellő által mozgásba hozott lombok susogása mindig megnyugtatta. Szerelmi bánataiban is ide vonult keseregni, ha az anyai-apai faggatózások elől el akart bújni. Jó ideje már Ámor nyila is elkerülte. Hej, de jól fogna most egy társ, kinek vállán kisírhatná magát! Hisztizhetne egyet, a fejéhez vághatna tücsköt-bogarat, ahogyan édesanyja tette néha Apuval. Ő pedig sztoikusan tűrte a villámhárító sanyarú sorsát. Neki miért nem akad ilyen férfi az útjába? Ami igaz, igaz, eléggé sündisznó lett Balázs óta…
Bármennyire is félreeső volt a pad, időnként csak el-elhaladt mellette egy-egy járókelő. Legtöbbjüket észre sem vette. Az önsajnálkozásban végül egy férfi hangja zavarta meg.
— Én inkább hazamennék, s elolvasnám az e-mailjeimet!
Bár az idős férfi hangját hallotta, a szavak értelme csak egy idő tán jutott el tudatáig. Lassú mozdulattal nézett körül, mint aki mély álomból ébred, kábultan. Más nem akadt a közelben, így csak hozzá szólhatott. Mivel a hang tulajdonosa befordult közben a sarkon, már csak körvonalait látta meg a lombokon keresztül, nem ismerte fel. A hang ismerősnek tűnt, de nem tudta azonosítani. Végül feladta, s gondolatai visszatértek a terembe, ahol az állásinterjú zajlott. Amint maga elé képzelte a bizottságot, hirtelen belehasított a felismerés. Az öreg hangja! Lehet mégis?
Lóhalálában futott haza. Amúgy cipősen rontott a szobájába, és kapcsolta be a számítógépét.
— Töltsd már be magad te átkozott csiga! — szidta az elektronikát a soft feltalálójával együtt. Végre!
„Örömmel értesítjük…”
— Jaaj! — sóhajtott fel megkönnyebbülten, majd arcát kezébe temetve dőlt hátra a széken. — Nem lehet igaz! Mégis!
Telefoncsörgés térítette vissza a való világba. Amúgy ültében is elérte az ágyra dobott táskáját, melyből minden kiborult, s sietve kapta fel maroktelefonját. Kinek újságolhatja el elsőként a jó hírt? Pali volt. A férfi hangja annak az örömét sugározta, aki számított saját sikerére.
— Nézd meg az e-mailjeidet! Engem már értesítettek. Felvettek, fél év próbaidőre.
Torkára forrott az öröm. Rémülten fordult a számítógép képernyője felé. Rosszul látta volna? Az előbb örömében a „próbaidőre” szó nem is jutott el a tudatáig. Ismét megkönnyebbülten nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt Palinak.
— Nekem is ezt írták.
— Így szokták. Minden évben felvesznek néhány frissen végzettet, majd egyet, ritkán kettőt megtartanak, a többieknek pedig „megköszönik” addigi tevékenységüket.
Milyen furcsa… E versenyhelyzet szembeállítja őket. Egész egyetem alatt jó barátok voltak, bár más társaságba jártak. Pali nem egy különc zseni, segítőkész mindenkivel, s jó humora is van, igaz a túlzott szerénység nem tartozik gyengéi közé.
— Miért ne lehetnék büszke tudásomra? — vágta oda azoknak, akik ezt szemére vetették.
Talán jó is, hogy most nincsenek szemtől szembe, hiszen nem tudná elrejteni a benne dúló csatát. Ellenfelet, méghozzá veszélyest lát az egykori barátban. Hej, kegyetlen az élet! „Köröttünk már az Élet csörtetett…” — jutottak eszébe Ady sorai.
Már a telefon lezáró gombjának megnyomása után jutott eszébe a Zalaszántói buddhista sztupában olvasott Dalai Láma idézet: „Sohase add fel!”
Amint Bea utolsó jelöltként elhagyta az állásinterjú színhelyét, a bizottság összenézett.
— Részemről igen… — jelentette ki Dumitru elsőnek.
— Részemről is… — sietett hozzátenni Istók is, előbb kollégájára, majd Évára pillantva. A hangneme viszont felidézte a nőben a már-már feledett felháborodását, amelyet az a csöppet sem diszkrét, bár fölöttébb elismerő összekacsintás váltott ki belőle Bea beléptekor.
— Szégyelljétek magatokat…
— Ugyan miért? — szakították félbe a „vádlottak” kórusban, védekezően maguk elő emelve kezüket, mint valami ikrek. — Ami csinos, az az Istennek is tetszik, s mi csak gyarló férfiak vagyunk…
— Tartogasd ezeket a pillantásokat akkorra, amikor feleséged is látja — nézett Éva sokatmondóan Dumitrura, az asszony gyakori féltékenységi rohamaira utalva. — Szakmai véleményt kértem! — tette hozzá epésen.
— Arra is válaszoltam! — felelte ártatlan tekintettel a férfi. — Minden szakmai kérdésre helyesen felelt… Elméleti ismeretei megfelelőek, ami a gyakorlatit illeti… Próbaidőre vesszük fel… Majd kiderül…
— Kipróbáljuk, adunk neki esélyt, s a próbaidő leteltével… — vette át Istók Dumitrutól a kétértelmű mondatok sorát, komolyságot színlelve, de láthatóan ez sok energiájába került. Éva forrt a dühtől, s ez pedig olaj lett a tűzre. Vagy inkább benzin. Miként lehet komoly maradni, amikor Éva pattog, mint a kecskeszar a deszkán?
— Remélem, nem fogsz most ambícióból nemet mondani, csak azért, hogy a torkukra forraszthasd a szót és megleckéztesd őket! — nézett Éva szemébe az öreg. — Nehogy már ilyen bakalódáson múljon egy ember sorsa, aki megérdemli az esélyt. Egyetemi jegyeit nézve nem meglepő, ha még a lámpaláztól elcsukló hangon is helyes válaszokat adott. Elméleti tudása felől semmi kétség. A gondosan összeállított, rendszerezett dosszié arról árulkodik, fejében igencsak rend van, s apró botlásait is lehet az izgalom rovására írni. Munka közben majd nem lesz vizsga-stressz alatt. Nekem úgy tűnt, nagy benne a bizonyítási vágy. Nem lepne meg, ha sikerülne gyakorlatban is bizonyítania. Részemről egy határozott igen. Ők igent mondtak — intett a két férfi felé. — Meg akarod vétózni?
— Részemről is igen — zárta le a vitát Éva, arra gondolva, de élvezné, ha az öreg sejtése beigazolódna. — De a személyzetis én vagyok. Nem a ti kezetek alatt fog dolgozni! Király Mátyás csoportjába osztom be…
— Nem sajnálod szegényt? — vágott vissza Dumitru.
— Árpi bátyám, biztos nem vállalja utoljára? — fordult Éva az öreghez.
— Lötyög már a szívem, egyre merevebb is vagyok, öregszem, na… Nem nekem való már a mások oktatásával járó stressz is a munka mellett. S ha jön még egy infarktus… Akkor idő előtt nyugalomba kell vonulnom. Már ha túlélem. Akkor megvan a teljes lista, mégiscsak ötöt veszünk fel a tizenkét jelentkezőből, amint terveztük.
— Írom is az e-maileket — indult irodája felé Éva.
— Ami csinos, az az Istennek is tetszik… — idézte Istók a mondatot elgondolkodva, majd visszafordult, ellenőrizni, hallótávolságon kívül vannak-e —, vajon Éva arra gondolt, talán még Mátyásnak is?
— Á, kizárt… szőke… Nem hiszem… Még ha meg is dobbanna a Mátyás szíve, miután elsütne néhány tucat szőkés viccet… Esélye sem maradna… De ami Éva hátsó szándékait illeti… Hmmm… Lehet, igazad van — vigyorgott kajánul.
— Szegény lány… Vajon jók az idegei?
Bea másnap bő negyedórával a megadott időintervallum előtt — tíz és tizenkét óra közt — jelentkezett a titkárságon. Nem jó ómen elkésve bemutatkozni első munkahelyén. Várnia kellett, mert Éva még nem volt ott. Sorstársai közül egyik sem érkezett idő előtt. A személyzeti osztály vezetője már a folyosó végéről felismerte az ismét igencsak elegánsan öltözött lányt. Bár kosztümje nem készült drága anyagból, s szabása se volt kihívó, jól kiemelte igényes viselője csinosságát. Éva elmosolyodott, mint aki számított a látványra, és a korai érkezésre is.
— Üdvözöllek! — köszöntötte a lányt, majd kedves mozdulattal előre engedte irodájába, és hellyel kínálta. Miután végzett az iratok iktatásával, és kitöltetett vagy két formanyomtatványt Beával, az addigi hivatalos hangnemét barátságosra cserélte.
— Hétfőn kezded a munkát, a kettes részlegen, Király Mátyás lesz a főnököd és szakmai irányítód. Elég fura egy fazon, sokan megfutamodtak már ironikus modorától, de meg is lehet kedvelni. Nem utolsósorban kiváló szakember, lehet tanulni mellette, de jó idegek kellenek hozzá — majd kis szünet után, amelyet a lány arcának vizslatására használt, miként is reagál a leendő főnökének bemutatására, hozzátette: — Mutasd meg nekik, vagy te olyan, mint bármely férfi!
Bea oldalát igencsak fúrta a kíváncsiság, vajon kire-mire utalhatott Éva, végül estére összeállt a kép. Nem lehetett teljes egyetértés a bizottságban, amikor őt értékelték, s ennek tudatában már arra is rájött, hogy a két fiatalabb férfi elég gonoszkodó „szakmai” kérdéseket tett fel neki. Az öreg foghatta pártját. Akkor pedig lehet, az ő keze alá kerül. Eszébe jutott a kedves szava is a parkban… De miért fura egy szerzet? Egyáltalán nem tűnt annak, sőt!
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Vandra Attila
