Szokásunkhoz híven, szobámból, a „Várunk rád”-ból indultunk. Ráillett a név, de soha nem ittuk meg az új vendég borát. Bort nem is nagyon fogyasztottunk. No, itt némi csúsztatás van, mert a „bor jellegű termékek” kortyolásával nem nagyon haboztunk.
Még átlátható és kicsi volt a „proli” Rogériusz. Én is ott laktam, tehát nem sértek meg senkit. Semmi sem zavarta a látómezőt, akkor úgy gondoltuk, az ujjnyi vékony csemeték kiszáradásra ítéltettek.
Belátva az utca nagy részét, a hármas villamos végállomásánál úgy döntöttünk, gyalogosan folytatjuk. Akkor már volt forduló, de még mindig egy sínpáron, a színházig három kitérővel futott a közlekedés.
Érdekes, abban az időben sokat mérgelődtem, ma mégis szeretettel gondolok azokra a csörömpölő, két vagonos villamosokra. Még az elődjeikre, az egy vagonos, kéttekerős felállásúakra is, amikor még forduló sem volt, csak két ütköző a végállomáson.
A vezető letessékelte a népet, hátrabaktatott, ami egyből a villamos eleje lett, és állva vezetett. Ezt az ostoba szokást elég sokáig fenntartották, minden olyan területen, ahol nyugodtan lehetett volna ülve dolgozni. Elvárták, hogy a munkaidőben senki ne üljön le, mert hiába készít kétszer annyit és jobbat, akkor is „lustálkodik”.
A három lány elől csicsergett, mi hátul a napi események hátralévő részén spekulálhattunk, gondolom. Harminchét év távlatából ilyen részletességgel már nem emlékszem. Jól tettük, hogy gyalog indultunk, mert az első kitérőnél még villamos nyoma sem látszott.
Végigmentünk a Körös parton, aztán mégis visszatértünk a sínek mellé. Már majdnem elértük azt a „Munkás híd” melletti informatikai központot, amivel szemben egy ugyancsak „Munkás”, vagy ki tudja milyen nevű „kultúrközpont” állt. A sorozásokat — ezt saját bőrömön tapasztaltam — és ehhez hasonló „műveltségi” eseményeket folytattak le arra, sőt azt is átéltem, amikor a diákoknak elrettentő munkavédelmi filmeket vetítettek horror helyett.
A jókedvünk tízszer szélesebb volt az utcánál. Az említett „horrormozi” előtt befordult egy másik, hasonló létszámú, tán ugyanolyan felvidámult társaság, mint a miénk. Valamit kérdeztek, amire válaszoltam, mert engem így neveltek, majd visszakérdeztek, arra is feleltem. További jó szórakozást kívántak, viszonoztam, és úgy gondoltuk, a háromból az egyik kislány — mert jobb helyen a kislányok mindig hárman vannak — lakhelyéig, azt a húsz-harminc métert már nem búsuljuk végig. Ám valaki hátulról vállon veregetett. Fordultamban csak egy öklöt láttam és zuhantam!
A földön valami puffant, aztán a szénfekete, nagy csend előtt apró dobogások hallatszottak. A testem huppanása volt, aztán a fejemé. A lányok előre, az unokatestvérem hátrafutott. Akkor már másodszor éltem át a K.O.-t. Először a jégen…
Sose bántottam másokat, erre nem számítottam! Úgy éreztem, elvesztem, kegyetlenül szenvedtem… Csak a dobhártyám vijjogott, a napfény, hangok, külvilág lefeketedett, és minden elnémult. Fel akartam tápászkodni, de négykézlábról visszaestem. Amikor az ember laza ábrázattal, be nem merevített nyakkal jár így, az fatális. Oldalba rúgott…
Mintha valakinek rabja lettem volna! Elképzeltem, amint rendet csinálok cellájában. Pár másodpercnyi eszméletlenség után megpróbáltam feltápászkodni. Furcsállottam, hogy ködön át, egy mocsaras tengeren lélekvesztők repesztenek, magukat hajónak képzelve, a nagyon északi Főbefú által dagasztott vitorlákkal… Főbefú!? Micsoda név… Vásznak szakadtak, árbocok roppantak ketté. Egymás után süllyedtek a dereglyék a mélybe, ahol a fenék iszapja vált örök sírjukká. Soha, senki nem lel rájuk többé… Ha Sohasenki egy kései leszármazottja mégis rájuk talál, biztosan olajsejk lesz, vagy nem… Attól függ, hogy kell-e még akkor az olaj… De fura gondolat!
Azt hittem, már mindent hallottam és láttam. Nem tudtam, mik azok a piros pettyek abban a nagy fehér mezőben, hisz eddig minden szürke volt, sőt fekete. Még néhány másodperc és rájöttem, hogy a fehér nadrágomat áztatja az orromból patakzó vér.
Elég sokáig tart ez a kellemetlen élmény, az ember azt hiszi, meghalt vagy meg fog halni. Tíz másodperc sosem lehet elég a kiheverésére, az öklözők nem véletlenül csépelik ellenfeleiket, amint lábra áll.
Talán mégsem annyira rövid idő után valahogy én is feltápászkodtam. Janó már visszaért, felsegített. Imbolyogtam, a merev részeg állapothoz hasonló az ilyen, csak sokkal gyorsabban múlik, és rettentő fejfájás lesz belőle. Nekitámaszkodtam a falnak, úgy éreztem, rálapulok, vagy visszacsúszom a járdára, de azt kizártam, hogy valaha lesz még annyi erőm, hogy egy-két métert megtegyek.
Így már jobban ráláttam az öklösök kiütöttség közbeni érzésére. A K.O. utáni sokk is elpárolgott, már csak a fájdalmat éreztem, az orromon és két szemem alatt. Hátba-támadóm középre igazította az ütést, úgy gondolta, azzal tud legjobban lecsapni. Tényleg, vajon ki volt? Na de könyörgöm, gyerekek, ti láttátok, tudjátok, ki is szivárogtattátok, hogy ismernem kellene… Gondoljátok, hogy ennyi idő után egy baráti fülhúzáson túl bármit adnék neki? Rosszul gondoljátok, még azt sem!
Nagy nehezen elindultunk, és egy idő után úgy véltem, valószínűleg túlélem. Hazáig sétáltunk. Az emberek nem nagyon néztek, ritka üresek voltak az utcák. Talán sziesztáztak, esetleg iszogattak. A televízió is egy lehetséges eszköz lett volna, ha lett volna áram. Még az is elképzelhető, hogy volt…
— Ki volt a támadóm? — kérdeztem.
— Feledd el! — hallottam valahonnan, visszhangként…
Otthon jól eldugtam csupa vér fehér nadrágomat, lemostam az arcomat, és az orromból is kitakarítottam az addigra beleszáradt piroslót. Csak attól féltem, hogy a szüleim észreveszik, elég nagyra dagadt az arcom, még nem tudtam, de a kékség néhány napig tovább színesedik.
Szerencsére éjszaka dolgoztam. Ez éppen a bevonultatás előtti egy egész hónapos időszakban történt. Míg mindenki más meglátta, éppen ők szabadultak meg a felesleges aggódástól.
Másnap, egy barátom fürdőszobájában kimostam, és míg a hölgyek azt mondják, az ilyesmi sosem távolítható el nyom nélkül, ne kérdezzék a receptet, hogyan csináltam, de ismét patyolatfehér lett a piros pöttyös nadrágom.
Előrefutottam az időben, térjünk vissza az akció elszenvedése utáni szakaszhoz. Mint mondtam, átöltöztem, elindultunk visszafelé, mert a vasárnap nem ért véget, s van olyan életkor, mikor az ember azt hiszi, hogy egy másodpercet sem lazíthat. A falkaszellem hívott, de tényleg jól éreztük magunkat egymással. Bizony én, az egyszemélyes vert sereg, aznap még megpörgettem néhány leányzót a táncparketten, valahol, a város valamelyik diszkójában.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Boér Péter Pál
