Egyik reggel az eligazításnál felszólították a frissen besoroltakat, hogy, aki valamilyen hangszeren játszik, jelentkezzen a századirodán.
— Mann György közlegény jelentkezem! — csapta össze a bokáját a százados előtt.
— Pihenj! — mordult rá az asztal mögött álló tiszt. — Milyen hangszeren játszik?
— Zongora.
— Mit kezdjek én egy zongorával a fúvós zenekarban? Mi?
— Tudok szaxofonon is játszani.
— Miért nem ezzel kezdte?
— Mert zongora a hangszerem, csak ismerem a szaxofont is valamennyire.
— Jelentkezzen Boros őrmesternél ezzel a cédulával — és a kezébe nyomott egy papírt, amire felírta Gyuri nevét és némely adatát. — Megértette, közlegény?
— Igenis, százados úr!
— Lelépni!
Ezzel kezdődött Mann Gyuri zenei karrierje a hadseregben. Nem várt eredményt hozott számára a muzsikálás: felmentették a kiképző gyakorlatok, a katonai szolgálatok — többek között az őrség — alól. Igaz, gyakorolni, próbálni sokat kellett délelőtt, délután, de ez nem jelentett megterhelést, és több szabadidővel is rendelkezett a többi zenésszel egyetemben.
— Szintén zenész? — hallotta Gyuri a terem mélyéből a tréfásnak szánt kérdést, ahogy belépett.
Ez a közös háló egy jókora terem, ahol harmincöt ágy található. Harmincnégy a bakáknak, és egy függönnyel elválasztva az altisztnek. Az altiszt, az őrmester ott aludt velük, hogy álmukban is vigyázzon a fegyelemre.
Gyuri vizsla szemmel nézett végig az emeletes ágyak során, s meg is pillantotta a kérdést hozzá intéző újoncot.
— Te szóltál? — kérdezte vissza a langaléta katonát, aki felső ágyon ülve lelógatta hosszú lábait.
— Kondor Ottó! — ugrott le a földre a másik. — Klarinét! — közölte utána röviden.
— Mann György! Zongora.
— Miii?
— Szóval, szaxofonra vettek be, de én igazából zongorista vagyok, csak…
— Ne magyarázkodj! Értem én, hogy nem cipelhet magával a zenekar egy zongorát. De miért éppen szaxofon?
— Akkor mégis magyarázkodom. A barátom tanított meg játszani, és engedte, hogy titokban nála gyakoroljak. Tudod, apám nem nézte jó szemmel, ha a zongorán kívül más hangszeren is játszom, mert szerinte az a zongora rovására menne.
— Marhaság!
— Az! De az érveit szobafogsággal és pofonokkal tette nyomatékosabbá.
— Jó alak lehet!
— Igaz, de az apám!
— Te miért nem vagy egyetemen? Hallom ám a beszédeden, hogy nem a kapanyél mellől jöttél!
— Az apám miatt.
— Na, ezt magyarázd el érthetően!
— Az öreg állandóan hajszol, teljesítményt vár, eredményeket. Egy pillanatra sem lazít, rám telepszik teljesen. Ami neki nem sikerült, mármint, hogy nem végezte el a jogot, velem akarja bepótoltatni. Már kisiskolás, óvodás koromtól mindenhol a maximumot követelte meg. De most már vége!
— Azt akarja, hogy ügyvéd legyél? Nem is rossz!
— Lehet, de én most katonazenész akarok lenni!
Így is történt. Az összeválogatott zenészek könnyen alkalmazkodtak a követelményekhez. Az azonos szenvedély, a muzsikálás közel hozta őket egymáshoz. Barátok lettek és együtt küzdöttek a lélektelen, parancsra épülő katonaélet ellen. Különösen Ottóval barátkozott össze, aki először szólította meg, mint zenészt. Egy év leteltével azon kezdett mélázni, hogy nem is lenne butaság leszerződni a hadsereghez, mint katonazenész.
— Azt, hogy én miért vállaltam a katonáskodást, és kacérkodom a bezupálással szinte megértem, de te miért forgatsz a fejedben hasonló gondolatokat? — kérdezte Gyuri a barátját, Ottót.
— Honnan tudod, hogy én mit forgatok a fejemben?
— Láttam a szemeden, mikor erről elmélkedtem.
— Hát, igazad van! Ezen spekulálok már egy ideje. Én nem unalmamban szeretnék hivatásos katonazenész lenni, mint te, vagy mert megaprehendáltam apucira!
— Hagyd ezt, inkább mondd, a saját történetedet!
— Amióta legutóbbi eltávozáskor otthon jártam, nincs jó napom!
— Mi történt?
— Apám elveszítette a tőzsdén minden vagyonunkat. Kalapács alá került a bírtok, a városi házunk, még a bútoraink is. Csak egy tanya maradt meg Száldobágy mellett. Alig elég négyüknek. Jani öcsém még kisiskolás, Magdika húgom pedig tanítónőnek tanul. Ha most nem segítek rajtuk, dugába dől a terve, ott kell hagynia az iskolát. Mehet kapálni a többiekkel egy sorban.
— Ezért akarsz bezupálni?
— Inkább civil alkalmazott szeretnék lenni. Úgy szabadabb az ember és talán a pénz is több.
— Mit szólt a család a lecsúszáshoz? Hogy viselik, hogy az ezer holdból hét szilvafa maradt?
— Apám káromkodik és szidja a bankot, anyám kiabál vele és szidja a kártyát.
— Te pedig töröd a fejed, hogy miképpen segíts rajtuk. Igaz?
— Nem szeretném, ha a húgom otthagyná az iskolát! Valahogy pénzhez kell jutnom. Nincs valamilyen ötleted?
— Tudom is én! Hétvégi eltávozáskor menjünk el muzsikálni…
— Kedvem lenne hozzá!
Gyurinak akadt a városban néhány barátja, akik megígérték, hogy segítenek alkalmat találni hétvégi muzsikáláshoz. Jó ötletnek bizonyult, mert két nap múlva már jelentkezett is az egyik kisvendéglő tulajdonosa, hogy szívesen venné, ha szombat esténként fellépnének nála vendégcsalogatónak. A banda is hamar összeállt: Gyuri — zongora, Ottó — klarinét, a városból két fiú — hegedű és brácsa. Nevet is találtak maguknak: „Kondor-Mann kvartett”. Most már csak a parancsnokot kellett rávenni, hogy minden szombaton adjon nekik eltávozást.
— Elengedlek, de minden hónapban az utolsó hétvégén nálam muzsikáltok. Társaság lesz nálunk. Úri társaság. Úgyhogy rendesen kell majd viselkednetek! Kaptok enni-inni, de berúgni nem szabad. Megegyeztünk?
— Megértettük! — csapták össze egyszerre a sarkukat.
Mindenki megelégedésére sikeresen szerepeltek már az első fellépésüktől. Az ezredes házi mulatsága is baj nélkül lezajlott. Az ezredes unokahúga, egy duci, ábrándos szemű hölgy töltötte be a háziasszony szerepét. Vendégként fogadta a kvartett tagjait, majd büszkeségtől dagadozva mutatta meg a szalonban álló zongorát. Valóban csodálatos darab — egy jó karban tartott Steinway. Micsoda különbség, ha a kocsmai, kopott pianínóra gondolunk.
— Tetszik? — fuvolázta a háziasszony.
— Csodálatos! — kiáltott fel lelkesen Gyuri.
— Ó, ön biztos zongorista!
— Szabad? — ült le a kerek székre a fiú, s hogy a háziasszony rábólintott, végigfuttatta az újait a billentyűkön.
A felcsendülő dallam a szalonba csalta a vendégeket és a háziakat. A rövid játékot tapssal jutalmazták, s kérték, folytassa. Esetlenül meghajolva motyogta, hogy ez csupán újgyakorlat, nem érdemli a tapsot.
— Ne szerénykedjen, inkább játsszon nekünk valamit. Valamit, ami a kedvence — biztatta az ezredes is.
Gyuri intett Ottónak és a vonósoknak, hogy jöjjenek közelebb és figyeljenek rá.
— Gershwin: Summertime, saját hangszerelés — jegyezte meg halkan.
Lüktető ritmus csendült fel az újai alól, a hegedő lágy dallama ellensúlyozta az erős ritmust, majd a klarinét rikoltva válaszolt a zongorának. Így ölelkeztek a hangok, megidézve a nyári vizek, mezők és szenvedélyek izzó hangulatát. Nem a megszokott melódiák, ritmusok hangzottak, hanem valami felkavaróan új, amitől az ember arcán a kezdeti döbbent csodálkozás mosollyá finomul, sőt a meghatottság könnycseppje is megcsillan a szemében. A megbabonázott közönség a zene elhallgatása után is csendben ültek néhány pillanatig, aztán kitört az ováció. Az emberek odacsődültek a zenészekhez, köszönték az élményt, szorongatták a kezüket, dicsérték őket, szinte széttépték lelkesedésükben. Az ezredes sem maradt ki a lelkes dicséretekből, és átölelve az Ottó és Gyuri vállát sűrű krákogások közepette kijelentette:
— Azt hiszem… khm… azt hiszem, soron kívüli előléptetésre teszek javaslatot, fiuk!
A vendéglőben kevésbé hangos sikert arattak, bár a vendégcsalogatás jól sikerült, ami anyagi hasznot nem csak a tulajdonosnak hozott, hanem nekik is. A muzsikával elégedett vendégek a régi szokás szerint a hegedű húrjai alá húztak be különféle címletű pénzeket. Zárás után aztán a fiúk osztoztak. Ottó is juthatott így egy kis pénzhez, amit havonta mindig hazaküldött. „Magdika kicsi húgom részére!” — írta minden alkalommal. Szóval sínen voltak, a lehetőségek szerint. A többi sorkatonához képest királyi dolguk volt, s ezt ők értékelték is — ingyen muzsikáltak a tisztek meghívására.
A vendéglőst, akivel szegődtek a szombatesti muzsikálásra Dobozinak hívták, mint a híres váradi cukrászt, de nem voltak rokonságban egymással, hiszen a cukrász Bihar megyei nemes família sarja, míg eme, a kocsmáros Dunántúlról került ide. A nagyapja nyitott itt kocsmát, s ez nőtte ki magát az unokája idejére vendéglővé. A termet kissé átrendezték a zenészek, a kvartett kedvéért. A bejárattal szembeni sarokba beállítottak egy pianínót — alkalmi vétel, egy hagyatékból került a tulajdonoshoz. Egy hevenyészett dobogót is építette ide, a sarokba, s azon helyezték el a hangszert, s ide álltak a muzsikusok. Az új attrakciónak köszönhetően a szombati vendégek száma jelentősen megnőtt és összetételében is megváltozott. Vegyes társaság verődött össze ilyenkor; nem hiányoztak a város tisztviselőitől a mesteremberekig, s az iskolák tanáraitól a gazdálkodókig szinte senki. Ennél demokratikusabb intézmény a világon nem létezett, hiszen egy teremben ült a földbirtokos és az asztalos mester, a fűszeres és a szabadságos huszárkapitány. A muzsika, a zene öröme hozta őket egy tető alá.
Ezt az idilli képet azonban sokszor megzavarta néhány külső, ide nem illő személy. A minap is ez történt. Még nem sokkal múlt tíz óra, mikor az ajtót berúgva bejött három, több mint kapatosnak mondható fiatal. Oda masíroztak a bárpulthoz, ahonnan a magas székeken ülő fiatalok gyorsan elillantak, átadva a terepet az újonnan jötteknek.
— Férfias italt adj! — szólt a bárosnak egyikük.
— Vodka, skót whisky, konyak? — sorolta hajlongva a megszólított.
— Külföldi mocsok nem kell! — böffentette utálkozva a szószóló.
— Ó! — gyúlt világosság a báros fejében. — Kecskeméti barackot ajánlok és nyomtatónak egy krigli pilseni-t.
— Töltsd!
— Decis pohárba! — parancsolta egy másik.
Egyetlen korttyal leöntötték a torkukon, s utána jót húztak a sörből. A csapos szorgalmasan törölgette a pultot, s nem nézett volna semmi pénzért a három vendégre, pedig azok minden mozdulatát árgus szemekkel figyelték. Botrány lógott a levegőben. Nem csak itt a teremben, hanem kint a világban is. A vendéglő védettnek hitt világát is könnyen szétzúzhatja a kintről behatoló erőszak. Zenészeink megérezték a légkör veszélyes változását, és óvatosan kiosontak a konyhán keresztül. A házak árnyékába húzódva igyekeztek minél távolabb kerülni a vendéglőtől. Már párszáz méterre lehettek, mikor felhangzott a rendőr-kocsi érkezése. Napok múlva tudták meg, mi történt. Az a három izgága fiatal kirángatta a pult mögül a csapost, és ütni-verni kezdték, amiért külföldi italokkal kínálta őket. A vendégek közül siettek páran a csapos segítségére. Dobozi, a tulajdonos kihívta a rendőröket, azok meg rövid intézkedés keretében előállították a csapost és három vendéget, akik segítettek ártalmatlanná tenni a duhajkodókat.
Gyuri nagyon elgondolkozott ezen a váratlanul végződő rendőri intézkedésen. Kezdett más szemmel körülnézni világon, a városban, az országban és nyugtalanító dolgokat tapasztalt. A burok, amiben eddig élt hirtelen szétpukkant. Érthetetlen és értelmetlen dolgokkal találta szembe magát. Türelmetlenség, elégedetlenség, erőszak, lázongás és embertelen hatalmi intézkedések vették körül bármerre fordult.
— Ottó, én elhatároztam, nem csinálom ezt tovább! — szólott barátjához egyik reggelen.
— Mit nem csinálsz tovább? És miért?
— Ezt az egész vircsaftot. Hallottad, a tüntetők ellen bevetették a lovas rendőröket, s azok közéjük rúgattak megkardlapozva azt, aki nem menekült el elég gyorsan. Mivel nem bírtak velük, kivezényelték a fiúkat a másik ezredből. Eldördült egy sortűz a levegőbe, de mégis néhány embert halálos találat ért. Sírva jöttek vissza a bajtársak — nem tudták, ki lőtt az emberek közé. Érted már?
A következő eltávozáskor hazament.
— Gyurica! De jó, hogy újra látunk! — lelkendezett az édesanyja.
— Gyere be a könyvtárba! — szólt édesapja az üdvözlések után.
— Valami baj van? — kérdezte, mikor magukra maradtak. — Látom a szemeden, a rebbenő pilládon, hogy bajban vagy. Halljam!
— Apám, kérlek, beszélj a bíró úr sógorával, aki a hadkiegészítőnél van.
— Nem kérdezek most semmit, de bízzál bennem!
Két hét alatt leszerelték. Olyan gyors tempóban hagyta el a kaszárnyát, hogy még a zenész társaktól sem búcsúzott el.
Otthon kellő lelkesedéssel fogadták megszabadulását a hadseregtől, s apja kérdésére, hogy most mihez kezd, kedvére valóan válaszolt.
— Beiratkozom a Jogakadémiára, mint felmenőim.
— Már rég megkezdődtek az előadások.
— Keresztféléves leszek. Már beszéltem a rektori hivatallal.
— Hogy is működik ez?
— Egyszerű: a második szemeszterrel kezdem, és a következő évben hallgatom majd az elsőt, utána a harmadikat. Világos?
— Az…
Legutóbbi módosítás: 2015.12.21. @ 19:10 :: dr Bige Szabolcs-
