…és a szavakat felmagasztaljuk,
ahogy az emlékeket tetteket,
a csikkeket ma nem dobjuk el,
s füstben szövünk szívből fent terveket.
Mosolygunk a tegnapi haragra
és mosolygunk a holnapi gyászra.
Szemeinkben felhőbe zárt líra
– csókot lehel a sosem létezett lányra.
Kezeket nyújtunk, remegő kezeket.
Talán a hideg vagy az izgalom teszi:
amit isten egyszer odaadott,
azt ember, állat, többé el nem veszi.
Mégis ahogy letelnek a napok,
mintha valami fenségest vesztenénk.
A csikkeket újra eldobálva
tör ránk a gyűlölet és a rettegés.
Legutóbbi módosítás: 2015.12.23. @ 17:08 :: Jagos István Róbert