Szürke kendőikből álmos szemmel néztek rám a fázós házfalak,
tél járt az utcán, a járdaszéli bokrok dísztelen ágain már csattogott a fagy.
A tegnap átbillenni készült épp a mába,
hogy nekilendült,
lég kapott a hold felhőkabátjába, s az ég sötétkék köntösén ragyogva
gyúltak az utolsó csillagok.
Hazamehetnék.
A szívem már nem dübörög.
Mint menedéket kérő kései vándor,
erőtlen zörög mellkasom szigorú bordaívein.
Így volt melletted ülve is.
Csendben lélegeztelek,
ujjaim végén koldus vágy lüktetett a semmibe,
de csak néztem combodra simított kezed ismerős íveit.
Hisz mindet jól tudom,
talán letűnt előző életek valamelyikéből,
s most azért nem megyek haza,
mert, hogy felismert, nem lehet többé otthona
ennek a léleknek, mi bennem bolyong,
mint magára hagyott gyerek a fűtetlen
lakásban. Nélküled.
Visszavonhatatlanul létezel,
s ha fázom is, már nem kereslek másban.
Ma szépet akartam írni,
virágmintás, szélillatú szókat,
hajladozó puha sóhajok közé lehelt finom
álmokat, mit ha ködbe vész az éj sötétje,
a hajnal válogat ébren soha meg nem írt meséim
illó világából. Hogy felismerj te is.
De látod, karcos szavaktól felmart oldalakon
bukdácsol mégis az este,
számolva, tekinteted hányszor kereste az enyém.
Mérleget vonok.
Néha érkezem, néha várnak.
De akárhány alkalom ejti is mellém a ruhámat,
mindegy, bőrömre mennyi múló láz simít nyarat,
gondolataim
belőled épülő katedrálisok,
én ma is csak téged rajzoltalak.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Nagy Horváth Ilona
