Csak ült az íróasztalánál gondolataiba merülve.
— Mi jár a fejedben? — kérdezte a Másik.
— Az Angyalok, vajon vannak Angyalok?
— Karácsonyi Angyalok?
— Igen, meg Őrangyalok.
— Ha tudnád biztosan, hogy vannak karácsonyi ajándékhozók, mit kívánnál magadnak?
— Magamnak már semmit, de másoknak sok mindent.
— Ez szép, de ha kívánni kellene… mégis, mit szeretnél?
Tovább tűnődött. Képek sorjáztak előtte, egy mindig visszatért, oldani a magányt, mert nem jó egyedül. Hányszor futott neki ennek az útnak? Mindig körbe ért, ott állt végül önmaga előtt. Már nem is fontos a miért, az sem, hogy szeretné-e még. Mindegy. Amihez nincs hitünk, ahonnan elkergettek ostoros szavak, ott már többé nem kopogtat.
A Másik, mint aki olvas a gondolataiban:
— Nincs igazad! Vannak még más utak, és tudom sohasem késő, akkor sem, ha mostanában sokszor jut eszedbe az elmúlás. Ráérsz még azon tűnődni, hiszen ünnep lesz! Néha lehetsz kicsit önző, most gondolj magadra is! Nézd, van még egyenes, járatlan út is, csak el kellene indulnod… ne félj!
— Bolondság!
— Az, de jól tudod, mennyi bolondságot kérnek, adnak, mondanak az emberek. Ha ehhez méred, már nem is tűnik olyan lehetetlennek!
— Egyedül nem sikerül, ehhez kellene az Angyal segítsége. Azt mondják így karácsony felé…
— Azt mondjuk a gyerekeknek, de te már felnőttél rég… sőt!
— Tudom, pedig volt már, aki gyerekhez hasonlónak tartott, már ami a gondolkodásomat illeti.
— Lépj túl ezen! Álmodj inkább valami szépet!
Lehunyta a szemét. Nem gondolt ő semmit. Helyette felállt, cipőt húzott meg kabátot, és elindult az ünnepi forgatagban, keresni valamit, nem magának, másoknak. Egy álmot. Olyan embereknek ajándékul, akik csak éjszaka álmodnak.
Már hitte, hogy eléri azt… a karácsonyi csodát, valahol ott, az emberi szívekben.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Sonkoly Éva
